A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1963 (Szombathely, 1964)

lesz, politikus lesz... Nem! A pápa pásztor lesz! Az „átmeneti” pápa ezzel, hogy pásztor lett, a szó evangéliumi értelmében a pápák történelmében és az Egyház életében olyan változást hozott, amelyre a történelem folya­mán egyhamar nem emlékezünk. Ez a pász­tori jelleg, küldetés jellemezte egész pápasá­gát. Amit Szent X. Pius csak a vatikáni kér-/ tekben összejött zarándokoknak tudott az első években megtenni, hogy prédikált nekik, azt XXIII. János pápa a Citta dei Vaticano falain kívül, mint Róma püspöke, minden vasárnap megtette. Az egész egyházhoz intézett enciklikái­­ban is pásztor volt és amikor a világ minden jó akaratú,, békeszerető népéhez Pacem in Terris enciklikáj ával fordult, a pásztor sze­rető, gondoskodó, életért aggódó szívével akarja egyengetni az egész emberiség test­véries egységét. De amikor mindezeket, mint mozaikokat — mert hiszen átfogó és teljes képet adni nem tudok - Tisztelendő Testvéreim elé ál­lítom, akkor soha el nem múló hálával kell megemlékeznem azokról a kegyelmi ajándé­kokról, amelyeket az Egyetemes II. Vatikáni Zsinaton való részvételem alkalmával a két pápai kihallgatás alkalmával szereztem. Az első kihallgatásunk október 9-én volt. Októ­ber 6-án érkeztünk és még időnk sem volt ahhoz, hogy kihallgatást kérhessünk. S ok­tóber 8-án, este megkaptuk az „urgentissimo” meghívót a kihallgatásra. Itt is az evangé­liumi pásztor szeretetével várt és fogadott bennünket. A régi protocoll előírások he­lyett dolgozó szobájának küszöbén állt, leha­jolt hozzánk, megölel és odavezet széke köré, ahol a legközvetlenebb atyai jósággal mond­ja el a zsinat összehívásának történetét és érdeklődik a mi életünk és dolgaink iránt. A kihallgatás 40 percig tartott. Meg kell er­ről emlékeznem, mert hiszen a Csanádi püs­pök és egri apostoli adminisztrátor urakkal együtt, hárman voltunk ennek a csodálatos kegyelmi hatású, de egyben történelmi jelen­tőségű kihallgatásnak boldog résztvevői. Itt megéreztem Szentséges Atyánknak eleven hi­tét. Nem tudom másképp jellemezni, mint így: természetesen volt természetfeletti min­den szava, mosolya, gesztusa. A jó Isten rendkívüli kegyelme ez. Meg kellett éreznem a nagy hitét és Isten-bizalmát, amellyel a zsinat összehívásának a gondolatát kizárólag a Szentlélek Úristennek tulajdonította és tel­jesen ráhagyatkozott a Szentlélek vezetésére. Ez évben mondotta a bíborosoknak, hogy ő azért olyan derűs mindig, mert Szent József példájára teljesen ráhagyatkozik az isteni Gondviselésre. A másik vonás, amellyel ő tényleg átme­netet kezdett egy evangéliumi irányú korra, az a páratlan hitből fakadó becsülése az apostolutód társaival szentben. Jellemző, hogy a zsinat megnyitásán és befejezésén kí­vül a zsinati kongregációs gyűléseken szemé­lyesen sohasem vett részt, annak lefolyását a saját szobájában felállított készüléknél hallgatta és csak akkor nyúlt bele, amikor a kinyilatkoztatás forrásairól szóló schéma tárgyalásánál a különböző felfogások holt­pontra juttatták a zsinat menetét. November 25-én, 82. születésnapján is­mét kihallgatáson volt nála a 3 magyar zsi­nati atya. A csanádi püspök születésnapi jókívánságára mosolyogva felelte, hogy a jó Istenre bízza az életét: be tudja-e fejezni a zsinatot? Aznap igen megerőltetett munkája volt, pedig már akkor a betegség erősen je­lentkezett nála. És csodálatos volt az a tü­relem, a jó Isten akaratára hagyatkozás és a kötelességének hűséges teljesítése.- Akkor már aggódva emlegették a rák gyanúját. És utána, amikor magához tért, kímélet nélkül járta Róma külvárosait és hirdette Krisztus igéjét. Egy magyar író mondja: „Az igehirdető meghal, de az Ige megmarad.” Szentséges Atyánk az Úr Jézusnál van. Ezt én bizalom­mal hiszem. Annyira evangéliumi volt az élete, hogy merem hinni. Súlyos betegségében is hősiesen ajánlotta fel életét és szenvedését az Egyházért, a zsinatért és a népek békéjé­ért. És egészen Krisztusé akart lenni a ke­resztáldozattal egyesülve, amikor öntudatá­ban fájdalomcsillapítókat nem akart igénybe venni, de Kempis Krisztus követését olvas­tatta magának. Az igehirdető meghal, de az Ige megmarad. Nem látjuk most már jósá­gos mosolyát, nem halljuk atyai szavát, nem látjuk áldásra emelni kezét, amellyel úgy akarta lelkűnkbe önteni az isteni kegyelmet. Róma plébániai templomaiban a püspökatya szava elhalt. De itt maradt ezernyi ezer em­léke, amely kegyelmi harmateseppként száll az egész emberiség szívére és életére. Itt­hagyta a megkezdett munkát, az Egyetemes II. Vatikáni Zsinatot, amelynek folytatását az Ö szellemében reméljük. Itthagyta evangé­liumi egyéniségét, pásztori közvetlenségét, atyai jóságát, itthagyta végrendeletképpen a római egyházmegyei zsinaton elmondott be­szédeit, amelynek egyike: Sacrul Sacerdotum munus: vitae sanctitas__itthagyta pásztori munkájának buzgóságot ébresztő példáját, itthagyta az igazságnak, igazságosságnak, sze­retetnek és szabadságnak a tanítását, a Mater et Magistra-ban és a Pacem in Terris encikli­­kákban, hogy mi ezeknek a drága örökségek­nek hűséges sáfárjai legyünk .. ., hogy Szent­atyánk célkitűzéseinek és törekvéseinek energiáit tovább vigyük és elérkezzünk a Krisztusban való újjászületéshez, a nemesebb és lelkibb, és emberibb, a földön a békés élet megteremtéséhez. Atyai mosolya ragyogjon felettünk és a szentek közösségének hitében vele egyek ma­radunk mindörökké... és követjük. — 16 —

Next

/
Thumbnails
Contents