A Szombathelyi Egyházmegye részére az 1948. évben kibocsátott körlevelek (Szombathely, 1949)
19 kát a kenyértöréssel, a kilencedik órában jelzik a •böjt megszűnését, bezárják a napot, és amikor eljön az éjtszaka, megóvják lelkünket attól, hogy sötétség boruljon reá».142 144. Emlékezetünkbe idézik a zsoltárok azokat a félelmetes és édességes igazságokat, amelyeket Isten a választott népnek kinyilatkoztatott; sugározzák a megígért Szabadítóba vetett reményt, amelyet egykor a magánházakban és a templomban egyaránt zengve hirdettek ; gyönyörű fényt vetnek már előre is Jézus Krisztus eljövendő dicsőségére és örök hatalmára ; előre hirdetik eljövetelét e földi számkivetés honába, hirdetik alázatosságát, királyi és papi méltóságát, értünk vállalt áldozatos életét és megváltó halálát. Kifejezik a mi lelkünk érzelmeit is : örömünket, bánatunkat, reményünket, félelmünket, Istenbe vetett bizalmunkat és szeretetünket, valamint titokzatos felemeltetésünket az Isten lakhelyéhez. 145. «A zsoltár ... a nép megáldása, az Isten dicsérete, a hívek hódolata, mindenek lelkesedése, az egész világ beszéde, az Egyház szava, a hit szépen zengő megvallása, a tekintély elismerése, a szabadság öröme, a lelkesedés hangi a, az ujiongás diadalkiáltása».143 146. Régebben a hívek is inkább résztvettek még ezeken az órákhoz kötött imákon, de az idők folyamán ez kiment a szokásból. Ma már, mint mondottuk, ezeknek az imáknak elvégzése csak a papságot kötelezi és egyes szerzetesi közösségeket. A híveket ezen a téren semminemű kötelezettség nem terheli; mégis nagyon helyeselhető, ha tevékenyen, imájukkal és énekükkel, résztvesznek azokon a vecsernyéken (Vespertinae laudes), amelyeket az ünnepek délutánjain szoktak tartani a saját plébániájukon. Nagyon kérünk benneteket és a ti híveiteket, Tisztelendő Testvérek, hogy ezt a szép szokást ne engedjétek feledésbe menni, és ha valahol már nem volna gyakorlatban, ott ismét valósítsátok meg. Mégpedig valósuljon meg oly módon, hogy ne csak szépen és méltóságteljesen menjen végbe, hanem a hívek buzgóságát is növelje, mert így sokkal több lelki haszon származik belőle. Az ünnepnapokat különösképen meg kell szentelni, elsősorban a vasárnapokat, amelyeket az apostolok a Szentlélek vezetése alatt a régi szombatnapok ünnepe helyére állítottak. Ha már a zsidóknak is így szólt a parancs : «Hat napon dolgozzatok, a hetediken szombat van, szent nyugalom az Űr tiszteletére : mindaz, aki munkát végez azon a napon, halállal lakoljon»144 —, hogyan is ne kellene félniük a keresztényeknek a lelki haláltól, ha az ünnepeken is köznapi munkát végeznek, és ezeknek a napoknak nyugalmát nem a lelkűknek, nem az Istennek szentelik, hanem a világias élvezeteknek, minden gátlás nélkül? A vasárnapokat és a többi ünnepeket oly dolgokkal kell megünnepelni, amelyek az Istennek adnak tiszteletet és a lelket értékesen felüdítik. Igaz, hogy az Egyház szigorúan véve csak azt parancsolja, hogy a köznapi munkáktól kell a híveknek tartózkodniok és szentmisét hallgatniok, az esti ájtatosságokra vonatkozóan viszont nincs előírása a hívek számára ; ez azonban nem jelenti, hogy az ilyesmit az Egyház nagyonis ne óhajtaná és kívánná. Ezt kívánja a lelkek szükséglete is, hiszen mindenki rászorul arra, hogy Istent engesztelje és kegyelmét kérje. Nagy fájdalom tölti el lelkünket, midőn azt kell látnunk, hogy az emberek manapság hogyan töltik az ünnepnapok délutánjait: színházakat és sportversenyeket tömegesen keresnek fel, míg a templomokat alig látogatják. Pedig úgy illenék, hogy minden hivő elmenjen délután is a templomba, ott tanítást kapjon a katolikus hitigazságokról, Isten dícséretét zengje, szentségi áldásban részesüljön papjaitól, és az élet nehézségeihez égi segítséget nyerjen. Igyekezzenek valamennyien megtanulni azokat az imákat, amelyeket a vecsernye alkalmával énekelni szoktak, és próbálják azokat meg is érteni; akkor majd sajátmagukon is megtapasztalják azt, amit Szent Ágoston érzett, és amiről így ír : «Mennyi könnyem elfolyt akkor a himnuszok és zsoltárok éneklése közben ! Mélyen meghatottak az Egyház édesen csengő énekei. Beözönlöttek a hangok fülembe, szívemre rászállt az igazság harmata, kigyulladtak bennem a jámbor érzések, megeredtek könnyeim — és e könnyek igen jól estek nekem».145 II. A hittitkok megünneplése az egyházi év keretében. A szentmiseáldozat bemutatásának és a szent 147. zsolozsmának középpontjában az egész esztendőn keresztül főként Jézus Krisztus személye áll, és minden olyan összhangban és rendben van egymással, hogy hol az Üdvözítő alázatossága, hol megváltói működése, hol pedig égi dicsőségének hittitka van előtérben. Midőn a szent Liturgia Jézus Krisztus életének 148. eseményeire emlékeztet minket, azt a célt szolgálja, hogy ebben az életben minden hivő résztvegyen. Jézus a Feje a titokzatos Testnek, és kell, hogy a Test egyes tagjaiban tovább éljen az ő szent tökéletessége. Oltárrá kell válnia minden keresztény hivő lelkének, amelyen újraélednek az örök Főpap áldozatának különböző fokozatai : szenvedései és a bűnök engesztelésére ontott könnyei, Istenhez az égbe szálló fohásza, készséges és nagylelkű buzgósága és önfeláldozása, Istenre-hagyatkozása és az ő akaratában való megnyugvása, — mert «a vallás legfőbb jellegzetessége, hogy utánozd azt, akit tisztelsz».146 Amikor az Egyház a szent Liturgia által más 149. és más időkben elénk vetíti az Űr Jézus életének eseményeit, azt akarja ezzel elérni, hogy e hittitkokon elmélkedjünk, példát vegyünk, és a megszentelődés e forrásából merítsünk. Amit ugyanis ajkunk hirdet, azt hinnünk is kell, amit pedig hiszünk, azt át kell vinnünk a saját életünkbe és a közéletbe is. Az ádvent szent időszakában gyászos bűneinkre 150. emlékeztet bennünket; figyelmeztet, hogy tagadjuk meg vágyainkat és vállaljunk magunkra ön-
