Püspöki körlevelek 1946 (Szombathely, 1947)

D. a J. Kr.!

Főtisztelendő Uram! Tisztelendő Főnöknő!

Talán régen éreztük annyira, hogy együvé tartozunk és katolikus ügyeink közösek, mint ma. Nehéz időkben az Egyházat mindig az első keresztények hősi lelkülete tette naggyá és erőssé, amelyről az Apostolok Cselekedete így ír: „A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt. Naponként egy szívvel-lélekkel időztek a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, vigadozással és szív egyszerűségével vették magukhoz az eledelt...“ (Ap. csel., 2, 44—46.)

Mi is rájöttünk arra, hogy ugyancsak egymásra szorulunk és csak annyira jutunk előre, amenyire egymást mindenképpen támogatjuk és a közös nagy katolikus célokért szívesen hozunk áldozatot. Hozzánk is intézi Szent Péter apostol szavait: „És ki árthat nektek, ha a jónak buzgó követői lesztek? De ha valamit szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok. Őrizzétek szentül szívetekben az Ür Krisztust, mindenkor készek lévén megfelelni mindenkinek, aki okát kérdi tőletek azon reménységnek, amely bennetek van.“ (I. 3, 13—15.)

A katolikus élet lüktető akkor, ha a szentségek gyakori vétele által egyre öntudatosabbá alakul bennünk a krisztusi lelkűiét és gondolkodás a katolikus Anyaszentegyház irányítása és oltalma alatt. Mindez azonban úgy, hogy hitünk meggyőződéses, vagyis, ha Szent Pállal nyugodtan állíthatjuk: „Tudom, kinek hittem s biztos vagyok abban, hogy Ö megtudja őrizni reábízott kincsemet addig a napig.“ (Tim. II. 1,' 12.)

Mindegyikünk kincsei: az erények, a jócselekedetek és az Úr Jézusért türelemmel viselt szenvedések. Ezekért a mennyben bőven megkapjuk a jutalmunkat azon a napon, amikor megjelenünk Istenünk előtt és elérkezünk oda, ahol kincsünk vagyon, mert egész életünkön át a boldog örökévalóság számára gyűjtöttük értékeinket. (Mt. 6, 19—21.)

Tagadhatatlan, hogy ez az evangéliumi szellem és katolikus meggyőződés ugyancsak meggyengült az utolsó időkben. Sőt, a hit és a tudás között a szabadelvű gondolkodók igyekeztek minél szélesebb szakadékot robbantani és hamis jelszavakkal a híveket az Egyháztól elidegeníteni. Hála Istennek, a csapások szétoszlatták ezt a mesterséges ködöt és egyre többen térnek vissza az elhagyott atyai házba.

Amikor mi nyomorúságos helyzetünkben a Katolikus Főiskolák ügyét sürgetjük, akkor rá akarunk mutatni arra, hogy katolikus Egyházunk „az igazság oszlopa s szilárd alapja“. (Tim. I„ 3, 15.) De a fénylő oszlopnak világoskodnia kell. hogy minél több emberrel közölhesse Krisztus boldogító tanait és az igazság alapjának közkinccsé kell válnia, hogy reá, mint megingathatatlan sziklára, az egész emberiség lelki épülete épüljön.

Tehát az Egyház a reábízott igazságokat törekedett minél nagyobb mértékben közölni a lelkekkel, mert tudta, hogy ha megismerik az igazságot, az igazság szabadokká, elfogulatlanokká és tisztánlátókká teszi majd őket. (Ján. 8, 32.) így alakult ki már az őskereszténység idejében a hitújoncok iskolájából a papokat képező főiskola a kiválóbb keresztény írók és egyházatyák körül. Már Kr. u. II. és III. században nagy hírnévre tett szert az alexandriai, a cezareai (Palesztinában), odesszai, római — Szent Jusztin bölcselő és vértanú körül, a jeruzsálemi és az antiochiai iskola. Ezek úgy működtek a keresztény ókorban, mint a magasabb hittani képzés akadémiái, sőt az alexandriai iskola világi tudományokkal is foglalkozott.

Miként ma még a missziókban is történik, ugyanúgy törekedett az Egyház kezdet óta az igazi műveltség népszerűsítésére és a minél szélesebb néprétegek oktatása által emelni és tökéletesíteni híveinek életét és lelkivilágukat a