Püspöki körlevelek 1946 (Szombathely, 1947)
± IV. Szeressétek egymást (Jn. 152) 501. sz Nagyböjl főpásztoi szózat a hívekhe Krisztusban Szeretett Híveim! Bizo;i nyára emlékeztek még rá, hogy a tavalyi i nagyböjti szózatomban az istenfiúság kez gyeiméről szóltam Hozzátok. Felelni akarz'tam arra a kérdésre: ki az ember? A felelet így hangzott: a mennyei Atyának kegyelemben újjászületett, istentermészetben részesült gyermeke. A megszentelő kegyelem teszi az embert Isjten gondolata szerint igazi emberré, Isten gyermekévé. Ez az élet értéke, értelme, boldog célja és valósága. Az istengyermekség evangéliuma és kegyelme tudja csak megváltani ezt a boldogtalan, vérző világot. Ez a Krisztusban való megújulásnak alapvető igazsága. Erre, csak erre lehet felépíteni a boldogabb jövőt. — Ez volt multévi nagyböjti szózatom alapgondolata. Az istengyermekség kegyelmének igazsága sokakban azt az érzést váltotta ki, hogy ez csak az egyénnek, az egyes embernek boldogsága, de a közösség számára nincs semmi különösebb jelentősége. Sokan azt gondolták, hogy jámbor elgondolás, amely érzelmes vallásosság kielégítésére alkalmas, de se mondani, se cselekedni valója nincs az új világban. XII. Pius pápa békeszózata ad rá választ: a béke első alapfeltétele az emberi személy értékének és méltóságának visszahelyezése arra a magasságra, amelyre a teremtő Isten állította. Azóta már a Szentatya szavára világvisszhang felelt, amely nemcsak igazat ad az elhangzott pápai szózatnak, de két kézzel kapaszkodik ebbe az igazságba és hangoztatja minden vonalon, hogy a pusztító háborúnak egyetlen vesztesét, az embert vissza kell helyezni a Teremtő alkotta és Krisztus megváltotta méltóságába. Ügy hangzik fel a világ ajkáról ez a gondolat, mint az ádventi roráte. Van-e szebb, fenségesebb megbecsülése az emberi életnek és személynek, mintha azt mondhatja: én az Isten fogadott fia vagyok? Ehhez természetesen az kell, hogy élő hittel hajtson térdet az Isten szent Fölsége előtt, fogadja be leikébe a megtestesült Igének minden kegyelmét, járjon hűségesen az isteni parancsok nyomában. De ma az emberiség lelkét nemcsak az egyénnek, mint különálló lénynek a helyzete foglalkoztatja, hanem az a kérdés is, hogy az istenfiúság kegyelmének milyen vonatkozása, kihatása van a közösségre, a társadalomra, van-e ennek jelentősége az emberi közösség számára? Aki az embert teremtette, nem egyedülállónak alkotta. Közös életre hívta e világba. Az ember társas lény. Közösségre született. Az Isten örök gondolata az, hogy az ember nem élhet teljesen egyedül, önmagában. (I. Mózes 2ts) Ezt a közösségi vonást az isteni Megváltó sem hagyta figyelmen kívül, amikor eljött, hogy meggyógyítsa az elrontott emberi életet. Ő is közösségben született. Harminc évig élte a názáreti ház boldog családi életét. Majd tanítványokat gyűjtött és az apostolok kollégiumával együtt végezte megváltói munkáját. Nagyon jól tudta az isteni Üdvözítő, hogy az ő megváltói keresztáldozata nem a különálló embert fogja üdvözíteni, hanem a közösségben élő embert. Amit megérez rögtön a lelkünk, amikor Keresztelő Jánosnak a szavait halljuk: ,,íme, az Isten Báránya, íme, ki elveszi a világ bűneit.“ (Jn. l2n) Ha valaki az evangéliumot átolvassa és figyeli Jézusnak az egész emberiség iránti irgalmazó szeretetét, jóságát, az megérzi, hogy Jézus nem egyes kiválasztottak megváltását hozta, hanem az emberi közösségnek adja a megváltás kegyelmét. Ez a közösségtudat élt az őskereszténységben. Az Apostolok Cselekedete felülmúlhatatlan szépségű képet ad az őskeresztények közösségének életéből: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyértörés közösségében és az imádságokban ,.A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy volt." (Ap. Csel. 2 42, 432) Ez a közösségtudat él az egész Egyházban. Ennek gyönyörű ’gazsága az, hogy Anyaszentegy házunk Krisztus misztikus Teste. Ez a közösségtudat fejeződik ki az Anyaszentegyház szertartásaiban, liturgiájában. Fönségesen bontakozik ki az Oltáriszentségből táplálkozó lelkek egységében. Ha voltak is évszázadok, amelyeknek szellemi irányzatai ezt a közösségtudatot igyekeztek elhomályosítani és teljesen egyénivé tették a vallási élet megnyilatkozásait, nem szüntették meg az Egy-1 l Ens sociale. Az egyház közössége.
