Püspöki körlevelek 1946 (Szombathely, 1947)
14 — Mesterünk példája. A tanítványok. Ö a mi legszentebb ideálunk. Fáradhatatlanul megy Izrael elveszett juhai után. Meglátja a Lévi vámosban szenvedő bűnös lelket és kiemeli a különben földi kényelmet biztosító munkaköréből. Bármennyire is megbotránkoztató az értelmetlen, kicsinyes emberek előtt, mégis szóbaáll a bűnös életű szamariai asszonnyal, hogy megszabadítsa a bűnös életétől és megváltoztassa a gondolkodását. Az emberi gyarlóság miatt bűnbe jutott embereket szerető jósággal gyógyítja. Egyes lelkeket a legmagasabb tökéletesség felé visz. Másokat mindenhatóságának csodáival vigasztal meg, amikor elvesztett gyermekeiket visszaadja és a nagyon siratott testvért kimenti a halál karjai közül. Szent szenvedély ez a buzgóság. Egyéni érdekeit és szükségleteit figyelmen kívül hagyja. Annyira lefoglalja a munka, hogy még a mindennapi kenyerét sem tudja megenni. Annyira nekiszenteli életét a lelkek megmentésének, hogy még édesanyjáról, rokonairól is megfeledkezik, mert azokat tekinti . testvéreinek, rokonainak, akik az ő mennyei Atyja akaratát teljesítik. A legnagyobb fáradságot — hideget és meleget, keserves utazást és kimerültséget — örömmel és boldogsággal viseli el és nem tudja őt visszatartani ettől a buzgóságtól se az ellenkezések, se az üldözések vagy meg nem értések sorozata. Megy az isteni Jó Pásztor az elveszett bárányok után. Az az ő eledele, hogy a mennyei Atyja akaratát teljesítse, aki azért küldötte erre a földre, hogy minden lelket megmentsen, hogy aki benne hisz, az ne vesszen el, hanem örök élete legyen. Szíve megesik a nyomorult emberen. Szánom a sereget, mert nemcsak éheznek, de olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj és én azért jöttem, hogy az életemet adjam ezekért a juhokért, .. megszenteljem őket. . . lássák az én dicsőségemet. . . életük legyen, mégpedig bőséges életük legyen. Én vagyok az az Ember, aki eljöttem a földre, ahol az emberi lélek kincse el van rejtve. Mindent, életemet adom ezért az elrejtett kincsért, hogy megmentsem. Én vagyok az, aki az elveszett dénárért minden fáradsággal dolgozom, hogy visszaszerezzem. Én vagyok a Jó Pásztor, aki hegyen-völgyön, tövisen, veszedelmen keresztül járok, hogy megtaláljam az elveszett bárányt. Az Olajfák-hegyén búcsúzó Mester maga előtt látja azt a kisded csoportot, amely most nemsokára a Szentlélek Űr Isten eljövetele után elindul, hogy minden teremtménynek, az egész világnak megvigye az Evangélium boldogító üzenetét. Emberi számítások szerint kilátástalan, kétségbeesett vállalkozás. De nézzétek, hogy a félénk Péter milyen tűzzel prédikál pünkösd napján! Nézzétek a többi apostolokat, milyen boldogok, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvednek el! Megmondják őszintén, nyíltan, hogy nem fognak engedelmeskedni a főpapok tiltó parancsának, hanem hirdetik Krisztust, a Megfeszítettet, aki az egyetlen üdvössége az emberiségnek! Nézzétek a küszködő és hánykolódó tarzuszi Sault, ki tudja és érzi, hogy megtérése után számára egyetlen életcél van: Krisztus szeretetének sürgetésében belevetni magát a világba, elvinni Krisztusnak világosságát és kegyelmét. Bár a keresztség szentségében megtisztult, bár a Szentlélek kegyelme az arábiai pusztában felvilágosítással és erővel ruházta fel, még mindig nem mehet, mert apostoli küldetést a látható Egyháztól nem kap! Ott vergődik, kínlódik Tarzuszban és várja azt a pillanatot, hogy az Isten akaratából elinduljon. Amikor a hűséges jóbarát, Barnabás magával viszi Antiochiába és ezzel megkapja az apostol küldetést is, akkor kirobban belőle az a krisztusi szeretet, amely állandóan sarkalja, sürgeti, viszi. Szentföld határain túlszárnyalva viharokon, bilincseken, erőszakon, saját testi gyengeségén felülemelkedve prédikál a görög bölcsek előtt Athénben. Bilincseket rázva bizonyítja Krisztus igazságát a római szálláshelyén. Micsoda buzgóságnak kellett lángolni Szent Pálban, aki a második korinthusí levélben csak szemléltetést ad mindabból a szenvedésből, amely missziós munkájának nyomában járt „Háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, és éjjel-nappal a mély tengeren voltam. Gyakran voltam úton folyóvizek veszélyében, rablók veszélyében, veszélyben a saját nemzetembeliektől, veszélyben a pogányoktól, veszélyben a városban, veszélyben a pusztaságban, veszélyben a tengeren, veszélyben hamis testvérek között, fáradságban és nyomorúságban, sok virrasztásban, éhségben és szomjúságban, sok böjtölésben, hidegben és mezitelenségben, — eltekintve attól, ami ezen felül van, naponkénti zaklatásom az összes egyházakkal harcolva. Ki szenved, hogy én ne szenvednék?“ (II. Kor. 11. 25-29) Ez a tűz lángol a katakombák pápáiban, püspökeiben, papjaiban és híveiben. Ez lobog fel a népvándorlás viharában, Nagy Szent Leóban, Nagy Szent Gergelyben. Ez sugárzik szét Szent Ambrus, Szent Ágoston beszédeiben. Ez hajtotta az Assziszi Szent Ferenceket, Loyolai Szent Ignácokat, Xavéri Szent Ferenceket emberfeletti áldozatokra a lelkekért. Ez élt, ez dolgozott a Hofbauer Szent Kelemenekben, Don Bosco Szent Jánosokban, az Ars-i plébánosokban. És ez a tűz lángol fel most világszerte Szentséges Atyánk szavára, aki a háború sírjai és romjai mellől hív bennünket az újjáépítés szent munkájára.
