Püspöki körlevelek 1945 (Szombathely, 1946)
— 6 forrásban és megőriztessem ezt az áletet az örökkévalóságig. Elhanyagolt igazság. Fájó szívvel kell megemlékezni arról, hogy Krisztus kereszthalála által szerzett élet, az Istengyermekségnek élete, elfelejtett igazsága katolikus hitünknek. Amikor jól ment a dolgunk, elfelejtettük, hogy nem a test élete, a földi élet az igazi élet. Valljuk be bűnbánóan, hogy még a kereszt tövében is csak rövid időre gondoltunk lelkünkre, hogy bűneitől a húsvéti gyónásban megszabadítsuk. De arra, hogy a bűnbánat forrásában újjászületett lelket megőrizzük a megszentelő kegyelemben, hogy Isten Lelke éljen bennünk s így Istennek fogadott gyermekei legyünk, arra nem mertünk vagy nem akartunk gondolni. Nem mertünk gondolni, mert oly fenségesnek és magasztosnak láttuk ezt az igazságot. Elérhetetlen valóságnak, csak szenteknek való dolognak tartottuk. De nem is akartuk. Igen! mert akkor valami bűnről, szenvedélyről kellett volna teljesen lemondani... és ezt nem akartuk. A háború kegyetlen, vasvesszős tanításának kellett eljönnie, hogy rádöbbenjünk az élet valódi lényegére. A szenvedés könnye tette tisztánlátóvá szemünket, hogy az Istenfiúság kegyelmét megismerjük s vele az élet igazi értékére ráébredjünk. Mi az ember? Mi az ember? Miért kérdezem ezt? Talán jól ismerem magamat? Ha igen, akkor az emberiség történelme nem lenne a szenvedések, csalódások, gyötrelmek, kétségbeesések keserű zengése! Ismered az embert? Igen! Azt, aki önmagát imádja, csak magáért él és mindenki mást lenéz, útjából ellök, vagy rabszolgájának használ? Ez az ember? Nem! Akkor a másik? Az, aki saját szenvedélyeinek igavonó szolgája. Mindig elégedetlen, nyugtalan, békétlen és szidja ezt a „betyár életet". Azt hirdeti lármásan, hogy nem érdemes élni, legokosabban az cselekszik, aki pontot tesz élete végére és erőszakosan kioltja élete lángját. Ez az ember? Ha igazán meg akarod ismerni az embert, akkor igazságot kereső lélek szomjúságával nyisd fel a könyvek könyvét, a Szentírást, s olvasd a mindenható Teremtő iránt köteles hittel és ott, csak ott fogod megismerni az embert. Kutathatod a történelem minden eseményeiben. Keresheted a tudomány minden tiszteletreméltó eredményében. Teljesen soha nem fogod megismerni, csak akkor, ha a Szentlélek ihletésére írt Szentírásban megérted, hogy az ember az Isten gyermeke. Gyönyörűen alakul ki a teremtett világ. Az első reggel napja boldogan hinti szét aranyló sugarait az alakuló világra. Az első este féltő anyai gonddal takarja be csillagpalástjával a gyermek-földet. Az ébredező hajnal madárdalt hall, virágok mosolya integet, az erdő orgonája lágyan zengi a reggeli zsoltárt... ezt mind a Teremtő egyetlen „legyen" szavával alkotta. De nézd azt az atyai jóságot, amellyel életre hívja az embert, akit a föld úrává és saját gyermekévé tesz. Nemcsak test és lélek, hanem Isten hasonlóságára teremtett lény, akiben a természetes erőkön felül bele van oltva az Isten élete, az első kegyelem. Ezért tekint rá gyönyörűséggel, vele van, megajándékozza boldogságának sugarával. — Ezt akarta az Isten: ez az ember, az Isten gyermeke! Mily boldogság embernek lenni! Olyanokká lesztek, mint az Isten. ( De jött az őskísértő. A boldog, elégedett embert izgatja, csábítja. Ne engedelmeskedjetek, akkor „olyanokká lesztek, mint az Isten" (Gén. 3.B) — sziszegte a kígyó ravaszul. Az ember pedig rettenetesen tapasztalta meg, hogy a sátáni ígéret milyen valóság lett. Olyan lett, mint az Isten? Éppen azt vesztette el, ami Istenhez hasonlóvá tette, az istengyermekséget. Elvesztette az Atyát, a békét, boldogságot és kapott helyette verejtéket, betegséget, szenvedést, békétlenséget, nyugtalanságot és halált. Az első bűn beteggé tette az első embert. Beteg embernek beteg a gyermeke. Ez az áteredő bűn szomorú öröksége. A legszomorúbb aZ, hogy az ember természetesnek vette a betegséget, szenvedést, halált, pedig ez természetellenes, az ősbűn rontása az emberi életen. íme a sátáni ígéret teljesedése! Olyanokká lesztek, mint az Isten! Ki veszi el a világ bűneit? Az emberiség minden erőlködése, hogy a bűntől és következményétől szabaduljon, hiábavaló volt. Minden bűne, baja, betegsége, halála Megváltó után kiált. — Keresztelő János már rámutat: „íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit". (Jn. I.29) Szent Pál állandóan hirdeti: „kiengeszteltettünk Istennel Fiának halála által." (Rom. 5.10) Az Ür Jézus csak ezért jött? Ezért kellett felmenni Jeruzsálembe és szenvednie? Csak ezért, hogy a tékozló fiú visszakerülhessen az atyai házba, de a szolgák közé? Nem! Jézus Krisztus megváltása visszaszerezte azt a megszentelő kegyelmet, amely az embert Isten gyermekévé teszi. Ennek a nagy, boldogító igazságnak megértésére hallgassátok Ligouri Szent Alfonz példabeszédét.
