Püspöki körlevelek 1945 (Szombathely, 1946)
quae ventura est in orbem universum... tene, quod habes, ut nemo accipiat coronam tuam.“ (Apoc. 3. 10. 11.) — Ez legyen a Ti legszentebb és legbuzgóbb munkátokba lelkek templomát erőssé tenni minden kísértő támadással szemben. Abban a szellemben, ahogy azt meghirdettem ez évi nagyböjti főpásztori szózatomban az islengyermekség kegyelméről. A székesegyházat ért nagy pusztulás mellett rettenetes az ősi Szombathely városának szenvedése is. Ez az ősi magyar város sok szenvedést élt már át történelmében, de ez a mostani a legnagyobbak közül való. A legfájóbb az a sok száz halott, kicsi gyermekek, virágzó, reményteljes ifjak és leányok, dolgozó munkások és szerető édesanyák, akik a romok között haltak meg. Minden szenvedés mellett azonban mily vigasztaló és összetörlségből felemelő az a ludat, ha az istengyermekség kegyelmét megőrizve léphettek át az örökkévalóságba. Mily megrendítő figyelmeztetés: „Estote parati, in qua hora non putatis, filius hominis veniet!“ (Mt. 24. 44.) Szombathely városának pusztulása egyházmegyénk minden hívének lelkében mély fájdalmat kelt és nemcsak őszinte részvéttel tekint a Dunántúl gyöngyének romjaira, hanem azzal a szent elhatározással, hogy az újjáépítés munkájában egész egyházmegyém támogatása székvárosommal lesz! Oratre Fratres! Segítsetek imádkozni, engesztelni, dolgozni! Hogy mielőbb újra felépíthessük a rombadölt székesegyházat. Kérem és várom, hogy egyházmegyém minden papja és minden híve kivegye részét ebben az újjáépítésben. Addig is, amíg hivatalosan nem gyűjtünk, minden adományt hálásan veszünk. Én pedig itt előttetek ígérem Tisztelendő Testvérek, hogy életemet egy szigorú szerzetes igénytelenségére és szerénységére egyszerűsítem le, hogy minden jövedelmemet, minden utolsó filléremet is székesegyházam felépítésére fordíthassam. A szép püspökvár északi oldala is telitalálatot kapott és az egész püspökvár lakhatatlanná vált. Éppen csak egy-két szobát tudtak rendbehozni, hogy a püspöki hivatal munkája tovább folyhasson. A székegyházzal szemben ott ül a mozdulatlan szoborba merevedlen a nagy egyházmegye alapító püspök, Szily János. Nézi-nézi gyönyörű alkotásának, a székesegyháznak és a püspökvárnak romjait. Kell, hogy még azon az ércszíven is végigvonuljon a gyötrő szenvedés ily kegyetlen barbárság és istentelen pusztítás láttára. Ebbe beletörődni nem tudunk. Az igazságot osztó Istenhez fellebbezünk: Deus! Venerunt gentes in haereditatem tuam,polluerunt templum sanctum tuum! Tégy igazságot és szabadíts meg minket a további pusztulástól. Te pedig alapító püspökünk, Szily János és a többi főpásztorok, kik az örökkévalóság pereméről láthatjátok szeretett egyházmegyétek szívének romlását, fokozzátok imádságtokat és segítsetek mindent, mindent újjáépíteni . . . újjáépíteni Krisztusban. O legyen a fundamentum nekünk és minden magyarnak és minden embernek. Akkor lesz boldog jövendőnk!
