Püspöki körlevelek 1945 (Szombathely, 1946)

— 8 —

Az Úr Jézus róla beszél. A tanítvány, kit az Úr szeretett.

Csillagfényes tavaszi éjszakában az igazságot kereső Nikodémus kopogtat be az Ür Jézushoz. Nyugtalan a szíve, amíg meg nem találja az Istent. Félénken jön, de teljes bizalommal: „tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítónak“ (Jn. 3.2). Mennyi reménykedő könyörgés a beköszöntő szavakban. És mennyi csodálkozás a jézusi válaszra. Nézd Nikodémus, mily szép ez a tavaszi éjszaka. Telve van az élet lüktető erejével. És mégis nem ez az élet, amelyre az ember született s amelynek visszaszerzéséért az Emberfia a keresztre megy! Nem a madárdal, az erdő zúgása, a gyermek kacagása, az izom alkotó feszülése az igazi élet, hanem az, amelyik Szentlélekből és vízből születik. Ez az istengyermekség magasabbrendű életajándéka,

Ez az isteni élet van állandóan az Űr Jézus lelke előtt. Megváltói küldetését szemlélteti a jó Pásztor példabeszédében. Miért jött a földre? „Én azért jöttem, hogy életük legyen és minél több legyen“ (Jn. 10.10).

Ennek az életnek fenntartásáról is kíván gondoskodni, amikor az Oltáriszentség megígérésében kijelenti, hogy azért adja önmagát eledelül; „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök él: te vagyon;... az én bennem marad és én őbenne; aki eszik engem, az él énáltalam“ [Jn. 6.55 57 5e) Mily isteni gondoskodás innék az életnek fenntartásáról.

Búcsúzik a Mester az utolsó vacsorán. Egészen világosan áll előtte a szenvedés keresztútja és a kereszthalál. Látja a gyenge és félénk tanítványait. Üjmisés apostolok. Mielőtt elbúcsúzik tőlük, újra lelkűkre köti testamentumát: „Maradjatok énbenr.em és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn: úgy, ti sem, ha énbennem nem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők, Aki énbennem marad és én őbenne, az bő termést hoz; mert nálam nélkül semmit sem tehettek“ (Jn. 15.45). Ezért adtam az Oltáriszentséget, ezért szenteltelek titeket papokká, ezért megyek a keresztfa oltárára, hogy a megszentelő kegyelem által énbennem maradjatok és isteni éltetek legyen Ne fájjon ez a búcsúzás. Jöhet nagypéntek minden szenvedése, a nap elvesztheti fényét, a sziklák megrepedhetnek, de lelketekben az istengyermekség kegyelmével semmi sem lesz károtokra, hanem feltámadásra és soha nem múló boldog életre. — így tanított az Ür Jézus a megszentelő kegyelemről. Tanítását vérével pecsételte meg.

Ott állt a keres'zt tövében a tanítvány, akit az Ür szeretett vala. (Jn. 1323). Első példája az istengyermekség kegyelmében élő léleknek, aki örömben és szenvedésben biztosan fogja Atyja kezét és nem veszti ei. Az evangélisták közül ő hirdeti leghatározottabban az istengyermekség kegyelmét. Evangéliumának első soraiban már rámutat az isteni élet forrására és meghirdeti a nagy örömet: „mindazoknak, akik (Jézust) befogadák, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek, kik hisznek az ő nevében, kik ... Istentől születtek“ (Jn. I.1213). Lelkét annyira eltölti ez a boldog valóság, hogy első levelében is visszatér rá és az aggastyán apostol gyermeki ujjongással mondja: „Lássátok, minő szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk és azok is vagyunk .. . Szeretteim! Most Isten fiai vagyunk és még nem tűnt ki, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni“ — Jézus az utolsó ítéleten — „hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van“ (I, Jn. 3.1). Mily boldog biztonságot ad ez a tudat ebben a szerencsétlenül bizonytalan időben. Ha hitünk meg is közelíti az ístengyermekség boldogító titkát, a maga szépségében, gazdagságában, boldogságában, akkor fogjuk látni, amikor az örökélet kapuján átlépünk és Jézusban bíró helyett Üdvözítőt, testvért, Istenben jóságos Atyát találunk és önmagunkban emberi szívvel fel nem mérhető boldogsággal szemlélhetjük az Ístengyermekség kegyelme által nyert Krisztus hasonlóságot.

A kegyelem apostola.

De az istenfiúság kegyelméről nem szólhatok anélkül, hogy a kegyelem apostolának, Szent Pálnak tanításából ne merítenék egy keveset. Előttünk áll az apostol és rendíthetetlen meggyőződéssel hirdeti: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok" (I. Kor. 15.10). Mennyire érezhette itt azt a nagy isteni kitüntetést, hogy a kegyelmet vele nemcsak megismertette, hanem annak valóságát, erejét, hatásait saját lelkén átélte. A gondviselő Isten megengedte, hogy ennek a titánnak lelke tele legyen tévedéssel, előítélettel, gyűlölettel. Nem kevesebbre, mint Krisztus üldözésére, híveinek kiirtására vállalkozott.

Damaszkus falai alatt azonban várt rá az Isten kegyelme. Krisztus megállította. Pillanatok alatt, mint a napsugárra a köd, lelkében eloszlott minden előítélet, gyűlölet és makacs akarata megolvadt Jézus szeretetében. Aki Jézus ellensége volt, az most rajongó tanítványa lesz, és minden szenvedésre elszántan dolgozik, harcol, szenved