Püspöki körlevelek 1942 (Szombathely, 1943)
— 10 kihívja az Isten haragját, legyen áldozat is, amely az Istent megengeszteli, és folyton szálljon az ég felé az imádság: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek“, és naponkint megújítja a kereszten bemutatott áldozatát a szentmisében. A szentmisében Krisztus most, 1900 évvel a keresztáldozat bemutatása után is a bűnösök áldozatja. Mikor a pap a szentmisében felajánlja az ostyát és elmondja a felajánló imádságot: „Fogadd, szent Atyánk, mindenható örök Isten ezt a szeplőtelen áldozati adományt, amelyet én, a te méltatlan szolgád felajánlok neked élő és igaz Istennek számtalan bűnömért, megbántásomért és mulasztásomért és az itt körülöttem levőkért és minden keresztény hívőért, az élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségre szolgáljon“ és mikor felemeli a kelyhet és azt mondja: „Felajánljuk neked, Urunk, az üdvösség kelyhét és kegyességedhez esedezünk, hogy áldozatunk kellemes illatként szálljon Felséged elé a mi üdvösségünkért és az egész világ üdvösségéért“, akkor az áldozatot tulajdonképen bemutató Istenember, akinek a pap csak helyettese, eszköze, végigjártatja irgalmas tekintetét azokon, akik ott vannak az oltár körül és a templomban, és ő is elmondja az ő felajánló imádságát: „Fogadd kegyesen, szent Atyám, ezt a szeplőtelen áldozati adományt: halálra kínzott testemet, a kereszten kiontott véremet, amelyet én, a te Fiad értük és az ő bűneikért most neked felajánlok." Az első, akire tekintete esik és akiért áldozatát, vérét a mennyei Atyának felajánlja, az ő szolgája, aki a paténát és a kelyhet kezében tartja, ő is ember; neki is megvannak a lelki sebei, a bűnei. Aztán sorra jönnek a többiek. Az oltár közelében egy gyermek térdel. Olyan mint egy kis rózsabimbó. Kedvesség és ártatlanság látszik arcán, de az Üdvözítő meglátja lelkén a foltot és imádkozik érte: „Fogadd el, Atyám, ezt az áldozatát az ő bűnéért is!" Valamivel odébb egy fiatalember imádkozik imakönyvéből vagy egy fiatal leány morzsolgatja a rózsafűzért. Az Üdvözítő belenéz a leikébe és Szívéből felszáll az imádság: „Fogadd el, Atyám, ezt az áldozatot az ő vétkéért is!" Aztán tovább siklik tekintete a hívők seregén. Bűnös Magdolnákat lát köztük, tékozló fiúkat, vámosokat, talán Judásokat is, akik egy kis földi haszonért, egy jó pártiért, egy állásért, hitvány kitüntetésért eladták Krisztust, meggyőződésüket, katolikus elveiket. Lát köztük elkeseredett lelkeket, akik zúgolódva, Isten ellen hadakozva hordozzák az élet keresztjét, és mindegyikért külön-külön felszáll imádsága: „Fogadd el, Atyám, ezt az áldozatol érte is és bocsáss meg neki is!" Aztán tovább száll a tekintete, túl a templom falain, végig a falun, a városon, az országon, az egesz világon, mindenhová, ahol emberek laknak. És mit lát az ő mindent meglátó tekintete? Klug német írónak „Örök utak" című könyvében van egy fejezet, amelynek címe: Az örök kálvária járás. Az van ebben a fejezetben leírva, hogy hogyan hordozza az Üdvözítő most is a keresztet köztünk, hogyan járatják vele most is a kálváriát az emberek. Ma is halálra ítélik, mint 1900 esztendővel ezelőtt és ma. is felhangzik a kiáltás: „Vidd el és feszítsd meg őt!“ Csak a körülmények mások, amelyek között elítéltetése végbemegy, és a személyek mások, akik az ítéletet kimondják fölötte. Most a tudomány nevében beszélnek. Nagyképűen hirdetik: A názáreti Jézusnak nifícs számunkra mondani valója; mi a tudomány nevében végeztünk vele; nincs szükségünk rá; az ő evangéliuma csak gúzsba köti szabadságunkat, tehát el vele! Az írók tógájában járnak. Könyveket, regényeket írnak róla és művéről, az egyházról, amelyek fertőző méregként veszik bele magukat az emberek leikébe. Azt írják róla, hogy jámbor álmadozó volt, vallási rajongó vagy önmagával meghasonlott ideálista, aki nem tudott mást, mint halállal, pokollal ijesztegetni az embereket, és hozzáteszik: előbbre viheti-e egy ilyen megváltó az emberiség sorsát? . . . Tehát el vele! — El vele — kiáltják a munkástömegek. Mit használ nekünk Krisztus az ő túl világi elveivel? Nekünk kenyér kell, nem az az evangélium, amelyet ő hirdet; mi itt akarunk mennyországot, nem odaát! —1 El vele — kiabálják a szabadgondolkozók, a házasság megreformálói, a szabadszerelem apostolai. — El vele — kiáltják a test kultuszának rajongói, a fajnemesítők. Nekünk nem kell a lélek elsőbbségét hirdető Krisztus. Nekünk a test, a vér a fontos. — El vele —1 kiáltják az élvezetek hajhászói. Csupa vér az arca, láztól cserepes az ajka, szegekkel van átverve keze, lába és töviskoszorú van a fején, Nem bírjuk nézni ezt a képet. Megzavarja örömeinket, álmainkat, elrontja jókedvünket, tehát el vele! És ma is ácsolják számára a keresztet. Valahányszor bűnt bűnre halmoznak az emberek, mindig új keresztet ácsolnak Krisztusnak. Minden tudatos káromkodás, a szentségtörő rablások, hamis esküvések, elhanyagolt vasárnapi kötelességek, a vallás és erkölcs kigúnyolása a moziban és színpadon, minden jogtalanság, minden meghátrálás egy-egy komoly kötelesség elől, minden botrány, amelyet egy-egy magáról megfeledkezett férj vagy feleség elkövet, egy szóval minden
