Püspöki körlevelek 1939 (Szombathely, 1940)

343/1939. szóm.

XI. Pius pápa halála.

Az elmúlt két esztendőben sokszor tekintettünk aggódva Róma felé. Valahányszor az újságok hírül hozták, hogy Szentséges Atyánk egészségi állapota rosszabbra fordult, mindig félve számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy meggyengült szervezete nem tud megbirkózni a kórral, és alázatos imáinkkal ostromoltuk az Eget közös atyánk életéért, egészségéért.

Amitől annyiszor féltünk, bekövetkezett: Szentséges Atyánk, XI. Plus pápa, aki 1922. évi február hó 6-ika óta kormányozta Krisztus egyházát és csodálatos bölcseséggel és igaz atyai szeretettel legeltette a rábízott juhokat és bárányokat, február hó 10-én reggel visszaadta nagy lelkét Teremtőjének és elment, hogy számot adjon Urának sáfárkodásáról.

Mi, az ő szeretett fiai és leányai, szomorúan és gyászba borulva nézünk az Eltávozott után és gyermeki szívünk egész buzgóságával imádkozunk: Add meg, Uram, a te földi helytartódnak az örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék neki! De nemcsak mi nézünk gyászba borulva az Elköltözött után. A vatikáni ravatalt megilletődve állják körül lélekben sokan azok közül is, akik nem tartoztak szorosan véve az ő fiai és leányai közé.

Mint magyarokat külön is közelről érint a Szentatya halála. Mi, akiknek olyan kevés a barátunk, őszinte, jóakaró barátot veszítettünk benne. Irántunk való jóakaratának és szeretetének számtalan jelét tapasztaltuk uralkodása alatt. Csak néhány héttel ezelőtt, mikor Magyarország új szentszéki követe bemutatta neki megbízó levelét, a többi között azt mondta: „Mi szeretjük Magyarországot. Szeretjük nagy és dicsőséges múltjáért, szeretjük sokat ígérő jelenéért, szeretjük egyházáért és szeretjük ama megpróbáltatások miatt, amelyeken keresztül kellett mennie, és ezzel a különös atyai szeretettel imádkozunk Magyarországért". Azért mi nemcsak mint katolikusok, hanem mint magyarok is fájó szívvel gyászoljuk őt és őrizzük meg kegyelettel emlékét.

XI. Pius 17 évig ült a világ legmagasabb trónján. Nehéz időben foglalta el Szent Péter székét. Több, mint három év múlt el a világháború óta, mikor pápává választották, de a világ még mindig háborús lázban égett. A népek, amelyeket a háború elválasztott egymástól, még nem találták meg egymást. A fegyverek ugyan elnémultak, de a volt ellenségek között tovább folyt a gazdasági háború, amelynek általános elszegényedés, sokfelé rettentő nyomor volt a következménye. És mindvégig nehéz körülmények között kormányozta Krisztus egyházát. A feszültség a népek között egész uralkodása alatt megmaradt. A béke csak látszólagos volt. A szikra a hamú alatt tovább izzott és állandóan azzal fenyegetett, hogy újra lángra lobban. Mindvégig megmaradt a nyomor is. És közben egyre nagyobb erővel tört elő az új ellenség: a bolsevizmus.

Ezek mellett a bajok mellett súlyosan nehezedett reá a gond és aggodalom az egyház és szeretett híveinek sorsa miatt az egyes országokban. Oroszországban már minden romokban hevert, mikor trónra lépett. Aztán jött a mexikói egyházüldözés, aztán Spanyolország lerombolt templomaival, felgyújtott kolostoraival és vértanúinak tízezreivel. Az utolsó években pedig sok gondot okozott neki az egyház helyzete Németországban.

Ilyen nehéz körülmények és gondok között kellett teljesítenie az isteni parancsot: „Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat". És ő teljesítette ezt az isteni parancsot; teljesítette atyai szeretettel és csodálatos bölcseséggel.

Atyai gondos figyelme kiterjedt mindenre. Erről tanúskodnak enciklikái a trónralépése után kiadott „Ubi arcano" kezdetűtől az „Ingravescentibus malis" kezdetűig, amely a rózsafüzér imádságról szól. Erről tanúskodnak beszédei, amelyeket a pápai konzisztoriumokban, a szenttéavatások alkalmával és a világ minden részéből főleg a jubileumi években hozzásereglett zarándokoknak mondott. Enciklikái közül