Püspöki körlevelek 1937 (Szombathely, 1938)
8 7. Erkölcstan és erkölcsi rend. Az igaz és tisztán megőrzött istenhiten nyugszik az emberiség erkölcsössége. Minden arra irányuló kísérlet, hogy az erkölcstant és az erkölcsi rendet a hit sziklatalajáról levegyék és emberi szabályok futóhomokjára építsék, előbb-utóbb erkölcsi pusztulásba viszi az egyént és a közösségeket. Az esztelen, aki szívében mondja, nincs Isten, romlott és utálatos lett törekvéseiben,1 vagyis az erkölcsi romlottság útjain jár. Ma megsokasodott az esztelenek száma, akik az erkölcsöt és a vallást különválasztani akarják. Nem látják, vagy nem akarják látni, hogy a felekezetiség, azaz a tiszta és világosan fogalmazott kereszténység száműzése az oktatásból, a nevelésből, a társadalmi és közéleti tevékenységből a lelki elszegényedés és elsorvadás felé egyengeti az utat. Sem az állam karhatalma, sem a csupán földi eszmények, bármilyen nemesek és fönkeltek is egyébként, nem tudják az isten- és a krisztushitből fakadó mély és döntő hatásokat tartósan pótolni. Ha a közjóért a legnagyobb áldozatokra, a saját kicsi énjük föláldozására hivatottakat megfosztjuk attól az erkölcsi tartaléktőkétől, amelyet az örök isteni valóságból, a minden jó me gjutalmazó jában és minden gonosz büntetőjében való hitből gyűjtöttek : akkor megszámlálhatatlanul sokaknál az eredmény nem a kötelesség vállalása, hanem annak kerülése lesz. Az Isten tíz parancsainak, valamint az Egyház parancsainak — azaz az evangéliumi törvények végrehajtási utasításainak lelkiismeretes betartása mindenki számára páratlan iskolája a tervszerű önnevelésnek, az erkölcsi edzésnek és a jellemalakításnak. Olyan iskola, amely sokat követel, de nem túlsókat. A jóságos Isten mint törvényhozó kötelez, de kegyelmével megadja az erőt a teljesítéshez. Ilyen hatályosan működő erkölcsnemesítő erőket parlagon hagyni és előlük az utat a népnevelés területeire tudatosan elzárni annyit tesz, mint felelőtlenül a népközösség vallási elsorvadását elősegíteni. Az erkölcstan kiszolgáltatása alanyi és a koráramlatok szerint változó emberi véleményeknek, s szándékos bele nem kapcsolása az örökkévaló Isten szent akaratába, azaz az ő parancsaiba, kaput nyit a bomlasztó erőknek. Ha megkezdjük a tételes erkölcs1 Zsolt. 13, 1. tannak a lelkiismeretek képzésére, minden életnyilvánulás és rendszabály megnemesítésére hivatott örök irányelveinek föladását, akkor vétkezünk a nép jövője ellen, mert ennek a bűnnek keserű gyümölcseit az eljövendő nemzedékek fogják megízlelni. 8. A természetjog elismerése. A végzetes korszellem az erkölcstanon kívül a jogélet és jogszolgáltatás alapvetését is elválasztani igyekszik az istenhittől és a kinyilatkoztatott isteni törvényektől. Leginkább az úgynevezett természetjogra gondolunk itt, amelyet az Isten ujja az emberi szívek tábláira írt,1 ahonnan az egészséges, bűntől és szenvedélytől el nem homályosait emberi értelem leolvashatja. Ennek a természetjognak törvényei alapján bármely emberi törvényhozótól eredő tételes törvények erkölcsi tartalma, ennélfogva a törvényhozói jogosultság, valamint a lelkiismeretet kötelező erő is fölülbírálható. Emberi törvények, ha a természetjoggal kiegyenlíthetetlen ellentétben állnak, születési hibában szenvednek, amelyet semmiféle kényszereszköz, vagy külső hatalmaskodás jóvá nem tehet. Ezzel az értékmérővel kell megvizsgálni ezt a jogelvet: Jog az, ami a népnek használ. Lehet ugyan azt helyesen is értelmezni, ha hozzá tesszük, hogy az erkölcsi rossz soha sem válik a nép javára. Mégis már a régi pogányok fölismerték, hogy a jogelv akkor igazán helyes, ha megfordítva így hangzik : «Semmi sem hasznos, ami erkölcsileg nem jó ; és semmi sem azért erkölcsös, mert hasznos; hanem minden azért hasznos, mert erkölcsileg jó».2 Ettől az erkölcsi szabálytól függetlenül a hasznossági elv nemzetközi viszonylatban állandó háborúra vezetne a nemzetek közt. Viszont az államok beléletében a hasznossági és jogi szempontokat összezavarná és nem venné figyelembe, hogy az embernek vannak Istentől nyert személyes jogai, amelyeket a közösség tőle el nem vonhat olyan beavatkozásokkal, amelyek a személyes jogok tagadását, eltörlését, vagy használati tilalmát célozzák. Már pedig, ha a személyes jogokat figyelmen kívül hagyjuk, akkor megfeledkezünk arról, hogy a közjó fogalmát, valamint a közösség célját végeredményben az emberi természetből vezetjük le 1 Róni. 2, 14 . . . 2 Cicero : De officis 3, 30.
