Püspöki körlevelek 1929 (Szombathely, 1930)
Szeretett Híveim! VII. 2043. sz. Főpásztori szózat halottak nap javai kapcsolatban. Mindenszentek idején az egyház intelme és a természet hervadása az elmúlásra terelik .figyelmeteket és a temetőbe irányítják utaitokat. Elmélázva sétáltok a temetőben és megértitek az elmúlás törvényét: „Minden test széna és minden ő dicsősége, mint a mezei virág. Megszárad a széna és elhull a virág: a mi Urunk igéje pedig mindörökké megmarad“ (Is. 40, 6, 8.). Ez a gondolat borong a lelketeken, mikor meglátogatjátok a temetőkét, virággal borítjátok be elköltözött kedveseitek sírját s gyertyát gyújtotok emlékezetüknek. És én főpásztori örömmel nézem szívetek kegyeletének ezt a megnyilvánulását, mert tudom, hogy a virág annak a szeretetnek a jele, amely erősebb a halálnál és a gyertyák gyújtásával arra az örök világosságra gondoltok, amelyben hisztek s amelyet az elköltözött léleknek kívántok. Buzdítalak is benneteket, szeretett híveim, őrizzétek szívetekben elhúnyt szeretteitek emlékét és ápoljátok magatokban a kegyelet erényét. 1. Szívesen látom azt a gondosságot is, amely a halott testének szól. Mert aki így tiszteli a holtak emlékét, arról tesz tanúságot, hogy megértette az apostol tanítását: „Nem tudjátok-e, hogy a ti tagjaitok a Szentlélek temploma, ki bennetek vagyon, kit az Istentől vettetek és nem vagytok magatokéi? Mert nagy áron vétettetek meg. Dicsőítsétek és hordozzátok Istent a ti testetekben.“ (1. Cor. 3, 20.) Aki tiszteletben tartja a porladó csontokat, mint ledőlt templomromokat, tisztelni fogja saját tagjait is és jobban fog vigyázni, hogy rossz cselekedeekkel meg ne szentségtelenítse testének templomát. Azt a lent porladó testet járta át valamikor a lélek, hogy át meg áthassa élettel és a maga magasabb létének részesévé tegye. Ennek a testnek érzékszervein, szemén és fülén mint kitárt kapukon áradt a lélekbe a jó és gonosz tudása. Az alant porladó szív volt a lélek érzelmeinek székhelye és műhelye, szeretetének vagy gyűlöletének, reménységének és csüggedésének, örömének és bánatának hárfája és csatatere. A test a lélek pályatársa volt a földi megpróbáltatás idején, az erények és bűnök útján. A lélek ismereteit rajta át szerezte, érzelmei benne viharzottak végig, az élet szenvedései mindkettőjüket érték. Ennek a testnek erőtlensége húzta le a bűnökbe a lelket, de ez a test ontotta verítékét is, amikor a lélek akarata a mennyország rögös ösvényére kényszerítette őt. A gonosz lélek a testen át igyekezett megközelíteni a lelket, s Krisztus Urunk szentségei a lelkünket a testünkön keresztül érintették. Mikor a halál beállt, összedőlt a lélek temploma és a lélek, mint levert fészekből elszálló madár, elszállt belőle. De az utolsó ítéleten eöyütf jelenik meg a test és lélek az örök bíró előtt és az (örökkévalóságon át együtt élvezik a mennyország örömeit vagy nyögik az örök kárhozat kínjait. A csendes temetői elmélkedéseken vésődik szívünkbe a test feltámadásának vigasza — s míg a Hiszekegyben csak futólag tanúsítjuk, hogy hiszünk a test feltámadásában, addig itt elhatalmasodik a lelkűnkön az a reménység, amit Jób gyújt fel bennünk: „Tudom, hogy az én Megváltóm él és az utolsó napon a földből föltámadok és ismét körülvétetem bőrömmel és az én testemben látom meg Istenemet.“ (Jób 19, 25—6.) Így aztán a temetőt már nemcsak az emlékek szentelik föl, hanem a reménységeink is. Már nemcsak a halottak bús kertjét látjuk benne, honem az Isten termőföldjét is, amelyben, mint Szent Pál mondja „rothadásra vettetik el a test, rothadatlanságban támad fel. Nemtelenségben vettetik el, dicsőségben tárnád fel, állati test vettetik el, lelki test támad fel... Mert e rothatag testnek rothadatlanságba kell öltöznie és e halandónak halhatatlanságba kell öltözni. Mikor pedig ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesedik a mondás, mely írva vagyon: Elnyeletett a halál a győzedelem által. Hol van, ha-
