Püspöki körlevelek 1929 (Szombathely, 1930)

2

a katolikus szent hit él minden kis szigeten. Eljöttek, hogy a maguk kis mécsesét megtöltsék és új lángra gyújtsák a Megváltó közelében, kinek a mennyei Atya „örökségül adta a nemzeteket és birtokul a föld határait.“ (Zsolt. 2, 8.)

Azután beléptem a mesés India földjére. Csodálatos, érdekes világ. De a halhatatlan lélek szempontjából mégis szomorú volt, amit itt láttam. Három nagy vallás fogja itt le az emberek lelkét: a mohamedán, a hindu és a budhista. Ügy fogja, mint az ércpáncél és bezárva tartja minden befolyás elől. Büszkék ezek a népek több ezer éves kultúrájukra, de a lelkűk mégis szomorú és letört. Az egyik a megmásíthatatlannak hitt végzett igájában görnyed. A másik nem ismer irgalmas szerető Istent, ki semmit sem utál abból, amit alkotott. Ö sem szereti hát az Istent, csupán retteg tőle. Embertársait sem szereti, sőt az egyes társadalmi osztályokat úgy elzárja egymástól, hogy az a gyűlölettel egyértékű. A harmadik rossznak tartja az életet s csak egy boldogságra vár: a megsemmisülésre. Ezen a szomorú lelki világon rést ütni csak egy hatalom tud, a katolikus egyház. Napsütéses Indiának mondják ezt az országot. Van itt elég napsütés, sőt sok is. De a lelkek szomorú éjjelébe napot belevinni csak a katolikus egyház küldöttjei tudnak. Vasutakat, utakat, hidakat építeni, anyagi kultúrát teremteni tud a hatalom és a pénz, de a szomorú lelkek felett a szerető Isten szivárványát felragyogtatni, a letört lelkeket felemelni, a vigasztalanság ködét a hit nyugalmával eloszlatni, egymás iránti gyűlöletüket orvosolni: ez a kát. miszszionáriusok tudományához tartozik. Igaz, hogy csak lassan, lépésről lépésre haladnak előre. Minden lélek egy külön vár, melyet külön kell megvívni. A hithírdetőknek van erejük, van türelmük hozzá, mert a Krisztus lelke dolgozik bennünk.

Erre a sok száz millió tévelygőre gondolva eszembe jutott, hogy milyen könnyen tudná az Isten őket elvezetni az ő szent Fiának ismeretére. De ugyancsak eszembe jutott az Olajfák hegyének jelenete is, ahol Péter kardot rántott Mesterének védelmére. És a Mester azt mondta neki: „Tedd vissza helyére a kardodat... Vagy azt véled, hogy nem kérhetem Atyámat? És ad nekem azonnal többet tizepkét ezred angyalnál.“ (Máté 26, 52—53.) Ha az Isten úgy akarná, egy szavára megnyitnák szívüket az összes tévelygők, vagy munkába tudna állítani akár tízmillió misszionáriust, ellátva őket mindennel, ami a sikerhez szükséges. De nem teszi, mert azt

akarja, hogy az ő egyháza papjainak apostoli buzgalma által, híveinek apostoli imája és áldozatkészsége által terjedjen; ne a vagyon nyerje meg a lelkeket Krisztusnak, hanem a buzgalom, mert a „mennyek országa erőszakot szenved és az erőszakosak ragadják el azt.“ (Máté 11, 12.)

Felvethetjük a kérdést: honnan van a katolikus egyháznak ez a meg nem fogyatkozó buzgalma? Mindenesetre Krisztustól, aki láthatatlan feje, irányítója marad az ő drága, egyetlen jegyesének: egyházának. Attól a Krisztustól, aki elküldte egyhazának a szeretet Lelkét. Ez a lélek nem hagyja pihenni, folytonos munkára készteti: „az Isten szeretete kiöntetett a mi szíveinkben a Szentlélek által, ki nekünk adatott.“ (Rom. 5, 5.) De ez a belső hajóerő nem elég. Minden tévtanító azzal dicsekedett, hogy őt az Isten lelke vezérli s tapasztalat szerint még a szerető szívek is nagy tévedésekbe estek. Az egyháznak, mint látható társaságnak legfőbb tanítóra van szüksége, akinek ajkáról veszi az igaz tudományt. Másként az teljesül rajta, amit szent Jeromos a szektákról látnoki lélekkel előre megmondott: „Az egyház sikere egy legfőbb pap méltóságától függ! Ha ennek nem volna páratlan és mindenek felett álló hatalma, anynyi szakadás lenne az egyházban, ahány pap van benne.“ Olyan magas hegyre van szüksége az emberiségnek, melynek őrtüze elvilágít a legtávolabbi völgyekbe is, ahogy azt a próféta jövendelte: „Az Ür házának hegye a hegyek tetején fog állani és felemelkedik a halmok felett és ahhoz gyűlnek minden nemzetek.“ (Izai. 2, 2.) „És a népek“ annak „világosságában járnak.“ (Izai. 60, 3.) Az emberi testből az agyban fut össze minden idegszál és az agy adja ki a parancsokat az összes testrészeknek; a szív a vérkeringés központja, mely a végtagokból visszatérő vért új erőre keltve löki ki a végtagokba. Ép így van szűk sége az egyház világszervezetének egy központra, mely a hegyormon álló fáklya fényét és melegét eljuttatja mindenüvé, Alaszka jégmezőire épen úgy, mint Afrika forró talajának kunyhóiba.

Ez a fáklya Rómában lobog, ez a szív Rómában dobog! Ki nem alszik soha, mert az táplálja az igazság olajával, aki Isten az Istenből, világosság a világosságból; ez a szív nem szűnik meg dobogni soha, mert Krisztus élteti, aki „ugyanaz tegnap és ma és mindörökké!“ (Zsid. 13, 8.)

Ez a jelentősége, Kedves Híveim, a pápaságnak az egyház életében. Amerre a pápa követe megjelent az eucharisztikus kongresz-