Püspöki körlevelek 1928 (Szombathely, 1929)
II. i JÁNOS ISTEN ÉS AZ APOSTOLI SZENTSZÉK KEGYELMÉBŐL SZOMBATHELYI PÜSPÖK EGYHÁZMEGYÉJE HÍVEINEK ÜDVÖT ÉS ÁLDÁST AZ ÚRBAN! KRISZTUSBAN SZERETETT HÍVEIM! 309. sz. Böjti szóza* Mióta Isten kegyelmes gondviselése ' kirendelt ezen jó egyházmegye kormányzására, kötelességeim egyik legíontosabbjának tartottam mindig, hogy Titeket a közvetlen megismerés, meglátogatás, a közvetlen érintkezés által Krisztusban minél inkább megerősítselek. A püspök azonban nem lehet mindig minden híve, minden hitközsége mellett, apostoli látogatásaim alkalmából is akárhányszor csak a nagyobb községeket, s azokat is csak ritkábban, bizonyos időközökben látogathatom meg személyesen. Azonban a püspöki hivatal parancsolta tisztemnél fogva imáimban közietek vagyok szüntelen. A népek apostolának szavai szerint: „Noha testben távol vagyok, de lélekben veletek vagyok.“ (Kol. 2. 5.) A nagyböjt kezdetén is, e szent és komoly órában lelkipásztorotok ajkán keresztül: „akarom, hogy tudjátok, mily szorgos gondom van Tirátok ... és mindazokra, kik test szerint látták személyemet, hogy megvigasztaltassék szívük, és oktatva legyenek a szeretetben és a teljes tudomány minden gazdagságában, az Atya Isten s a Krisztus Jézus titkának megismerésére, kiben a bölcsesség és a tudomány minden kincsei rejlenek.“ (Kol. 2. 1—3.) Mert az apostol szavai szerint mi lehetne ma is mint mindig a lelkipásztor, a püspök szívének nagyobb óhaja, mint: „hogy Krisztus lakjék szíveitekben és hogy . . . tudhassátok a Krisztusnak minden tudományt felülhaladó szeretetét és hogy beteljetek Isten minden teljességével, (Ef. 3. 16—19.) hogy megismerjétek Őt, ki az út, az igazság és az élet!“ Krisztusban Kedves Híveim! Ti valamennyien a szent keresztségben keresztények lettetek s azzal Krisztustól vettétek neveteket, a bérmálás megerősítésével öregbbedett a Ti hitetek őbenne, a keresztény tanítás, a szentmise-áldozat, a közös imádságok erejében egybeforrtatok vele úgylehet sok-sok éven át. Hozzátértetek, ha az élet szennye érintette szíveteket, s vele egyesülve keltetek új életre a szent kenyér erejében. Az ő kegyelme hullott Rátok mint csecsemőkre, tűzhelyrakástok alkalmából az Ő szent Szíve lángjaiból nyertetek szikrát házaséletetek táplálásához, betegágyaitoknál envhet adó kezét éreztétek a szent kenet simogatásában, mellyel megenyhíti testek baját és a lélek kínját. A keresztény ember élete nem is más eszerint, mint szüntelen Krisztus követése. Lelkiismeretek szavát ébresztgetem most, mikor ezt emlékezetetekbe idézem. Mondjátok meg lelketek belső titkos szavával, valljátok be önmagatoknak egyenlőre, vajon hát Krisztusban jártok-e valóságban? Vajon követitek-e öt, aki azt mondta: „én vagyok az út!“ (Ján. 14. 6.) Vajon tudatában vagvtok-e mindig annak, hogy „hiúságok hiúsága és minden hiúság (Eccl. 1. 2.) Isten szeretetén és a neki való szolgálaton kívül.“ (Kr. köv. 1. 11.) Gondoltok-e életetek tulajdonképeni céljára a mindennapi elfoglaltságtok tömegében, élitek-e a hit életét, avagy erre gondolni ma erőtök teljességében, munkabírástok tetőfokán eszetekbe sem jut talán? S ha a mindennapi gondok, küzdelmek a kenyérért, a megélhetésért feledtetik el csak veletek, hogy életeteknek a föld túrásán, a kalapács lendítésén, a könyvek buvárlásán túl van még szenlebb célja is, ez még érthető és megbocsátható. De vajon tudatosan nem