Püspöki körlevelek 1927 (Szombathely, 1928)
- 35 — tck le az ünnepélyes esküt, valamint esküt tettek a szentszék eddigi és hivatalokban megerősített tisztviselői, mely után az igehirdetésről szóltam az egybegyült zsinati testvéreknek: Főtisztelendő zsinati Atyák, tisztelendő Testvérek! Papi hivatásunk legfontosabb feladatai közé tartozik az igehirdetés. Krisztus Urunk az apostolokat azzal a megbízással küldötte szét: Elmenvén, hirdessétek az evangéliumot! Az evangélium jó hírt, a megváltás örvendetes hírét jelenti. Ezzel az örömhírrel megtölteni a világot: a hivatásunk. A tanítványok valóban ki is mentek az akkor ismert világra és opportune-importune hirdették Krisztust, a Keresztrefeszítettet, mert a keresztben bent van a jó hír, mely a világ megváltásáról szól. Ezt a jó hírt kétezer év óta hirdetik az apostolok utódai. Hirdetik a szószékről. Nagy gondunk legyen, Testvéreim, az igehirdetés. Sokszor hallani, hogy a nemkatholikus pásztor szebben beszél. Ez könnyen lehetséges, hisz istentiszteletük egyedüli formája a beszéd, míg nálunk Krisztus a főpredikátor a szeretet szentségében. Ennek a nagy javunkra mutatkozó szentségnek nem szabad azonban addig menni, hogy most már kevesebb gondot fordítsunk az igehirdetésre. Aki nem azt hirdeti, amit hisz, ami átjárta a lelkét, mondhat rétori mester műveket, de a szónoki működése rabulisztika lesz: melegség és meggyőző erő nem lesz benne. Az igehirdető első kötelessége, hogy az evangéliumban való élő hit járja át a lelkét s lássa maga előtt a megváltás titkát az angyali üzenettől és bethlehemi jászoltól egészen a Golgotáig és a feltámadásig. Aki imádság, olvasás, elmélkedés és saját lelkének megalázása által átélte Krisztust, elő van készítve az igehirdetésre. A prédikáció fakadjon meleg szívből. Érezze a hallgató, hogy papja nemcsak azt szereti, aki küldötte, hanem azt is, akihez küldötte. Kapocs vagyunk, két elemet akarunk összehozni: az embert kereső isteni szívet és a vergődő emberi lelket. Ezért kell ismernünk közönségünk egész pszichológiáját. De megérteni csak azt tudjuk, akit szeretünk. A hívek gyengeségeit, hibáit s tévedéseinek indító okait megismerni, a diagnózist és a gyógyszert megtalálni, csak szeretettel lehet. Nem a folytonos rémítés, korholás, lesújtás a szószéken a célunk, hanem az örvendetes hír terjesztése. Ha valakit szakadékokon vagy mocsarakon át hegycsúcsokon akarok vezetni, nem fogom azok örök hangoztatásával deprimálni, hanem a hegyvilág szépségeire mutatok és lelkesítek. Isten gondoskodott törvényeinek szentesítéséről, van büntetés, kárhozat s a lanyha lelkek tisztulására purgatorium, amelyekről prédikálnunk is kell. De az üdvösség igazi eszköze nem a sanctio, hanem a szeretet. Mert azért szállt le Isten az égből, hogy egy nívót találjon, amelyen az emberiséggel találkozhatik. Igét hirdetünk az iskolában is. Ez az evangéliumos lelkületű pap legszebb munkatere. Ott elfelejti a keserűségeket, ha a gyermekek tiszta szemébe, romlatlan szívük tükrébe tekint. A papi élet legszebb öröme Jézushoz vezetni a gyermekeket. És amit a gyermek fejletlen esze meg nem érthet, azt is fel fogja fogni a gyermek romlatlan szíve. Innen érthető, hogy öt-hat éves gyermekek hittel és áhítattal tudnak azokhoz a szentségekhez járulni amelyeknek értéke el van rejtve a nagyok és hatalmasok elől. Nehéz bevinni az örömhírt olyan kunyhókba, ahol a megélhetés bázisai hiányoznak, ahol elkeseredés és csüggedés lakik. Akiket a nyomor földhöz sújtott, nehezen tudnak a megélhetés, a relativ földi jó és egészség határain túl is hinni és várni valami jót. Evangelizare pauperibus, szegényeknek prédikálni nehezebb a szószék és iskola munkáinál. De ott is megtalálja az igazságoktól áthatott papi szív a szót, mely a kétségbeesés helyébe a bizalom és vigasz állapotát viszi. Hirdetni kell a papnak az igét az életével is. A földi gyertyák fénye füstös, csak törekvőben vagyunk a teljes tökéletesség felé. De tanításunk és példánk között kiáltó ellentét ne legyen. Amit hirdetünk, akarjuk tiszta lélekkel meg is valósítani s ha ebben az igvekvésünkben adósoknak érezzük magunkat, ak
