Püspöki körlevelek 1925 (Szombathely, 1926)
ö Oncken János vagy Novák Antal szabómester, hanem azt akarja tudni, hogy mit tanít az Úr s mit kell hinnünk s gyakorolnunk, annak az apostoli egyházhoz, annak tanához s annak gyülekezetéhez kell ragaszkodnia. Tartsuk tehát ezt a két fontos tételt s mondogassuk magunknak az apostoli intelmet: „Vigyázzatok, hogy senki titeket meg ne csaljon.“ Bármivel lép hát elénk egy új vándorapostoltól vagy az evangéliumos estéről hazavetődött néni vagy bácsi, kérdezzük: ezt tanítja-e az apostoli egyház? s bármint magyarázzák is az ilyen emberek az Evangélium tanát, gondoljunk arra, amit sz. Pál mond: még ha angyal jönne is az égből közénk s mást tanítana, mint amit az egyház tanít, ne higyjünk neki. Maga sz. Pál tanít minket e szókimondó s hitvalló bátorságra. Ha szentnek is látszik az az írásmagyarázó — szentebb már csak nem lesz, mint az Isten angyala; ha tanultnak s világlátottnak is tudnók, de bölcsebb nem lesz, mint az Isten angyala; akkor hát ne higyjünk neki. Ha pénzt is hoz s árvaházakat állít is fel, — ha hirdet is harcot a részegeskedés, káromkodás s hazugság ellen, — ha föl is szedi az utcákról az éhezőket s hajlékot ad a hajléktalanoknak, akkor se higyjetek neki; mert nem arról van szó, hogy az irgalmassági cselekedetek jók-e vagy nem; arról nem kételkedünk; hanem arról van szó, hogy Krisztus mit tanított s hogy mit kell hinnünk, hogy üdvözüljünk. Tehát megint csak ismételjük: még ha angyal az égből tanítana is valamit azonkívül, amit az egy, szent, apostoli, katholikus anyaszentegyház tanít, arra sem hallgatunk, hanem a jó pásztor vezetése alatt megyünk célunk felé. S még valamit! Nézzétek, K. H., mint szór port az emberek szemébe a tévely! A nazarénusok, baptisták, adventisták állítólag szentül akarnak élni, nem akarnak részegeskedni s káromkodni, irgalmasságot akarnak gyakorolni ; nos és nem tehetnék-e ezt mind az anyaszentegyházban s ezért kell-e nekik kiválniok közülünk? Nem voltak-e az egyházban mindig imádkozó s Istent hősiesen szerető szentek? Azért kell-e az egyházi közösséget, az engedelmességet megtagadni, hogy szentek lehessünk?! Nincsenek-e az egyházban az irgalmas szeretetnek csodái, sz. Erzsébet, sz. Vince s annyi más?! Azért kell-e a krisztusi egységet, Krisztus misztikus testét szétszakítani, hogy árvaházakat alapítsunk ? Ki alapította az árvaházakat, ki nyitotta az első kórházat, ki őrizte a sz. Bernát-hegy lavinái közt az utast, ki szabadította ki a foglyokat, nemcsak pénzzel, hanem ha kellett azzal is, hogy cserébe maga állt be a fogoly helyébe s helyette láncoltatta meg magát?! Ki tette a szeretet, az irgalom s áldozat e csodáit? Nemde azok mind szerették Krisztust s az auyaszentegyházat? Azok mind, hogy krisztusiak legyenek, nem tagadták meg a testvéri közösséget s nem keresték üdvüket az egyházon kívül! Aki ezt szem előtt nem tartja, az rossz utakra téved; aki önfejűén s elvakultan tér le az engedelmesség s testvériség útjairól, az örvénybe kerül. Azzal végezzük, K. H., ez intelmünket, mire e levelünkben már fentebb rámutattunk: menjetek végig a világon s számítsátok össze a szektákat, a különálló s folyton szaporodó gyülekezeteket. Kérdezzétek az egyeseket, hogy mikor keletkeztek s úgy találjátok majd, hogy némelyek 10, mások 20, ismét mások 60 vagy 70 év előtt támadtak. -— Hallgassátok meg a sokféle tant s azt látjátok, hogy mindegyik mást tanít. Óriási vásár ez, hol mindenki a maga portékáját kínálja s dicséri. Azután pedig térjetek be a piacon álló régi katholikus dómba s a dómban magatokba s elmélkedjetek azon a krisztusi szón, mely a falakról, az üvegfestményekről s az oltárról zsong fületekbe: „Te Péter, azaz kőszál vagy s e kőszálon építem föl anyaszentegyházamat“ s azon az apostoli szón: „Krisztus szerette az anyaszentegyházat és önmagát adta érte, hogy dicsővé tegye.“ (Efez.
