Püspöki körlevelek 1921 (Szombathely, 1922)
7 imbalhelvi pészéssel, árdrágítással, láncolással szereznek gazdag megélhetést. Nem lesz áldás azon a vagyonon, mely így gyűl össze és rájuk dől az a ház, melynek alapjait így vetik meg. Komoly munkának, Istentől rendelt élethivatásunknak éljünk, K. Híveim. A munkás ne csigázza túl az ő követeléseit, a munkaadó pedig adja meg igazságosan a munkásnak, ami őt megilleti. A szegényebb osztályt ne hevítse irigység és gyűlölet a jobb sorsban levők ellen; a módosabbaknak, a termelőknek, a falusiaknak pedig azt mondom : Ne éljenek vissza mostani kedvező helyzetükkel és ne legyenek keményszívüek felebarátaikkal szemben. A kommunizmus 'afaíí ^gftbtó'Miuzdurasf a hit, a templom, az istentisztelet védelmében. Szent Jakab (1, 27.) pedig azt mondja: „A tiszta és szeplőtlen istentisztelet az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő szorongatásaikban,“ és másutt: „A hit . . ., ha cselekedetei nincsenek, holt önmagában. (Jak. 2, 17.) Midőn az Úr Jézus elmondotta példabeszédét az irgalmas szamaritánusról, aki segített a sebesültön, körültekintett és megkérdezte: ki volt annak felebarátja, aki a rablók kezébe esett? Mindenlátó szemeivel ma is körültekint és megkérdezi: Felebarát vagy te? Mered-e neki emelt fővel szembemondani: az vagyok? Az állampolgári erények virágzását is hiába keresem. A törvényes tekintélyek tiszteletét nem találom. Mindenki azon töri a fejét, hogyan bújjék ki valamely törvényes kötelezettség alól, hogyan játssza ki a törvényt. Mindennek láttára sóhajtva vágyakozunk azon idők után, midőn Magyarország lakóira, törvénytisztelő népére méltán vonatkozott a Szentírás szava: „Készek vagyunk inkább meghalni, mint az Istennek hazánkbeli törvényeit általhágni. (Makk. II. 7, 2.) Meg kell azt értenünk, hogy a törvényes tekintély szava az Isten szava s amely országban elvész a törvénytisztelet, abban a rendnek, a boldog fejlődésnek vége. Bizony, K. H.! ez a mi közállapotaink szomorú képe. Ezek a bajok a háború alatt kezdődtek el s nőttek nagyra. Ha meggondoljuk, hogy mennyi belső sebből vérzettünk és mennyi volt a külső ellenségünk, alázatos hálával kellett volna az Úrhoz kiáltanunk: „Az Úr irgalmassága, hogy meg nem emésztettünk, mert még nem fogyott el az ő könyörületessége.“ (Jer. Sir. 3, 22.) A kettős forradalom tanulságaiból meg kellett volna végre értenünk az O szavát: „Térjetek meg és tartsatok bűnbánatot minden gonoszságtokról . . . Vessétek el magatoktól minden törvényszegésteket és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket.“ * (Ezek. 18, 30—31.) Magunkbaszállást és bűnbánatot, javulást és komoly munkát várt minden magyartól a gondviselő Isten. És ismét szomorúan kell reámutatnom, hogy nincs magunkbaszállás, '"hanem ~ bvnÖS- élvezethajhászás tartja lázban a magyar népet. Az emberek soha nem mulattak annyit, mint ma. A falvakban egymást éri a sok zene és táncmulatság, természetesen mindavval, ami vele jár: az ital mértéktelen élvezete, az érzékiség fellángolása, az erkölcs bukása, az ifjúság romlása és durvulása. Városokban pedig éppen az a társadalmi osztály, mely folyton a megélhetés nehézségeiről panaszkodik, egymásután rendezi a bálokat a bűnbánat idején is: az ádventi és nagybőjti tiltott időben. És még hogyan? A nők olyan öltözetben jelennek meg, mely arculüti a szemérmet, és egyenesen tiltott érzelmek ébresztését célozza; olyan buja táncok divatosak, melyek amerikai négerek ünnepein és tengerészkorcsmák fülledt levegőjében születtek meg. Jóravaló szülők úgy nyilatkoznak, hogy boldognak érzik magukat, mert nincs felnőtt lányuk, akit táncba kellene kisérniök. Ezek a táncok nemcsak a keresztény erkölcstől állanak távol, hanem a művészi széptől is s nem is fakadtak magyar talajból, hanem négerek és indiánok vérmérsékletéből és ízléstelenségéből. K. K. H.l Nekem fel kell emelnem főpásztori tiltakozó szavamat a szertelen mulatozás, a szemérmetlen öltözködés és az érzékies táncok ellen, nemcsak a krisztusi erkölcs szempontjából, hanem azért is, mert a magyar nemzet gerincéből és erkölcseiből nincs már elveszteni való. A böjti bá%
