Püspöki körlevelek 1920 (Szombathely, 1921)
tában: nincs miért kétségbeesniök. Az Ur elő tudja teremteni a kenyeret; az Ur meg tudja adni a testi-lelki szükségleteket; az Ur nem hagy el bennünket! Ha kevés van is; kevesebb nem lehet, mint amennyit a mai evangélium szerint — András apostol tudott szerezni ott a pusztában! És lám: az Ur áldó kezében az az öt árpa kenyér és két hal megsokasodott, bőségesen elég lett annak az éhező ötezer embernek! Tudom én, hogy mi többen vagyunk; de azt is tudom, hogy miköztünk nem csupán egy apostol szorgoskodik Jézus körül. Én sok Andrást, sok Mártát látok közöttünk és többet, sokkal többet látok, mint 2 halat és öt árpa kenyeret. S azt is tudom, hogy ha ezt a többet a keresztény szeretet veszi a kezébe, s osztja szét az a szeretet, melyről az Ur mondta kell, hogy megismerjenek bennünket: akkor bízom benne — itt is megismétlődik az a csoda, amelyet az Ur müveit a pusztában : elég sok, ami van s jut mindenkinek, ami- s amennyire szüksége van! Erre a csodatévő szeretetre akarom ma, Kedves Híveim, a Ti figyelmeteket s jó sziveteket felhívni. Még nem hangzott el az Újszövetség alapvető tanítása, hogy: „Egy a ti Atyátok, aki mennyekben van; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.“ (Máté 23, 89.); Még nem küldötte el az Isten az O fiának Lelkét a szivekbe, akiben atyánknak szólíthatjuk az Urat (Gál. 4, 5.); még nem nyilatkoztatta ki az Ur azt az evangéliumot, hogy ez a parancs: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat“ — kiegészítő része ennek: „Szeresd a te Uradat Istenedet“; kiegészítő része pedig olyannyira, hogy az Ur habozás- és nagyítás nélkül mondja ki ezt a szinte hihetetlennek látszó igazságot, hogy: „amit egynek ezen legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem tettétek; mert én voltam az éhező, akinek enni adtatok; én voltam a szomjazó, akit itattatok; én a jövevény, akit befogadtatok; én a mezítelen, akit ruháztatok; a beteg, akit meglátogattatok; a tömlöcben sinlődő, akit megvigasztaltatok (Máté 25, 35 kk.): sok-sok száz évvel az evangélium napjának feljötte előtt parancsolta már Izaias prófétának: „Kiáltsd szüntelen, mint harsona emeld fel szódat és hirdesd az én népemnek : . . . szegd meg kenyredet az éhezőnek; s a szegényeket és bujdosókat fogadd házadba; midőn mezítelent látsz, född be őt és ne vesd meg embertársadat: akkor könyörögsz és az Ur meghallgat Téged és . . . föltámad a sötétségben világosságod és sötétséged olyan lesz, mint a dél“ (íz. 58, 1 10.); vagyis az Újszövetség nyelvén szólva: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek“ (Máté 5, 7.); mert, amily mértékkel mértek, ugyanolyannal mérnek viszont nektek is! De miért sorolnám fel a Szentirásnak mindazokat a helyeit, ahol az Ur egyszer szigorú parancsképen, máskor szinte kérve, ideiglenes és örök javakat, bünbocsánatot és kegyelmet Ígérve teszi kötelességünkké, orvosságunkká, földi és örök boldogulásunk egyik elengedhetetlen föltételévé, de egyúttal eszközévé is az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlását. Mindent felhasznál az Ur: ígéretet és fenyegetést, kérvekérést és büntetést, nyílt, világos parancsot és példabeszédet: csakhogy meggyőzzön bennünket a jótékony, az irgalmas szeretet szükségességéről, értéke- és szépségéről. Miért akarja, hogy szegények, éhezők, betegek, ruhátlanok mindig legyenek közöttünk? Azért, mert másként nem állna módunkban, hogy irgalmasságot gyakoroljunk. Azért, mert akkor meg lennénk fosztva az Istenhez való hasonlóság egyik legkönnyebb, emberi szivünknek legmegfelelőbb, legédesebb módjától s eszközétől: — 8 —
