Püspöki körlevelek 1919 (Szombathely, 1920)

Krisztusban Kedves Híveink :

A háború elmúlt; katonáink sok-sok hősi bajtársukat veszítve visszajöttek s kik mint élő bástya álltak őrt a haza határain, most nem fegyverrel, de a békés munka szerszámaival állnak közénk, hogy rombolás után virágzásra segítsék a hont s harcok után velünk együtt részesüljenek az édes béke áldásaiban.

Isten hozta őket! Szenvedéseiktől s áldozataiktól elérzékenyülve, hálás szívvel s könnyes szemmel üdvözöljük őket s köszönjük nekik mindazt, amit értünk tettek, tűrtek és szenvedtek! Áldozataikat s szenvedéseiket emberi ajk el nem mondhatja, — emberi szív azokat eléggé meg nem hálálhatja; de imáinkba foglaljuk mindnyájukat, úgy a visszatérteket mint az elesteket; azokkal szemben pedig, kik megrokkantak, ráeszmélünk kötelességünkre, melynek akkor tettünk eleget, ha elmondhatjuk Jobbal: „Szeme voltam a vaknak és lába a sántának; atyjok voltam a szegényeknek.“ (29, 15.)

De sok, nagyon sok szenvedés gyötörte a honmaradtakat is; kikerült nekik is bőségesen a nélkülözésből, keservből és aggodalomból s mindennemű szenvedésből, úgy hogy a rettenetes világháborúnak kínjaitól testben-lélekben elgyötörve semmi után sem kívánkoznak annyira mint megnyugvás s béke után. Megnyugvást kérnek lelkűknek s békét a világnak! Most értjük csak igazán, hogy miért mondja az anyaszentegyház a mindennapi misében oly esengve, hogy „Urunk, Jézus Krisztus, ki azt mondtad apostolaidnak : Békét hagyok hátra nektek, az én békémet adom nektek: ne tekints, kérünk, bűneinkre, hanem egyházad hitére s adj neki kegyesen szent akaratod szerint bókét s egyessóget.“ Igen a béke az Isten legnagyobb ajándéka. Soha sem értettük meg azt úgy, mint most, mikor a világháborúban a büntető Isten látogatása vonul el fölöttünk, hogy megalázza s összetörje a bűnös s gőgös világot, mely nélküle akart a népeknek jogot biztosítani és boldogságot; és soha sem tapasztalhattuk meg, hogy a béke az Isten ajándéka s hogy azt igazsággal s szeretettel együtt csak az Isten Szentlelke árasztja ki a világra, mint most, mikor a prófétával mondhatjuk: „Békességet vártunk és nem jő semmi jó; a gyógyulás idejét és ime a félelem.“ (Jer. 8, 15.) Igén, alázattal bevalljuk, hogy a világ bókét adni nem igen tud; hanem hogy azt mint kegyelmet Isten kezéből kell kérnünk és vennünk.

Azért kiáltja hát minden hivő lélek: Békességet adj, Uram, nekünk! Ezt kiáltják az elesettek lelkei, ezt az elgyötört nemzedék kínjai, ezt a szülők, az árvák, az özvegyek könnyei, ezt a feldúlt otthonok romjai, ezt kiáltják mindnyájunkkal a megalázott s felmagasztalt népek s nemzetek szellemei! Békét kérünk s egyetértést, — békességet várunk s az eddiginél szebb s jobb világot! „Hogy a keresztény népnek békét s egyes-