Püspöki körlevelek 1916 (Szombathely, 1917)
79 védések között ; ez az egyház békéje, mely nyugodtan halad célja felé, bár hajóját a hullámok folyton csapkodják s sokszor úgy látszik, hogy már-már elmerül. Ne mondjátok erre azt, hogy a szenvedés, a nélkülözés, a vérontás, a folytonos nyugtalanság tönkreteszi a lélek békéjét. Kisértésbe hoz, mint sok más dolog, de nézzétek a szenvedést a hit szemével s akkor csak kisértés marad. Hullám, mely csapkodja lelked hajóját, de zátonyra nem viszi. Mi lenne sok lélekből, ha folytonos jólétet élvezne ? Teljesen eltemetkeznék a földi örömök élvezetében s önmagán tapasztalná meg a szomorú igazságot: »Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába. (Márk 10, 25.) A tapasztalat mutatja, hogy az ilyen lélek sokszor tespedő tunyaságba merül, szép tehetségei az alvás zsibbadt állapotába jutnak, és nem alkot semmit, pedig képessége volna. A szenvedés ellenben megaláz, érzékennyé tesz mások szenvedései iránt és növeli a legszebb erényt : az igazi felebaráti szeretetet. Ezért lett általánosan elfogadott igazsággá az a mondás, hogy a fájdalom a legnagyobb nevelő erő és aki szenvedéseken nem ment át, olyan, mintha hiányos nevelésben részesült volna. Ha lelkűnkbe tekintünk, el kell ismernünk, hogy a szenvedés csak hasznunkra volt, nemesebbek lettünk általa, oly kincseket szereztünk, melyeket nem emészt meg a rozsda és nem lophatnak el a tolvajok. Mert a szenvedés az emberben lecsiszolja a lélek érdességét és finomodásra, tökéletesedésre sarkalja. A szenvedés meglazítja azokat a kötelékeket, melyek a földhöz kötnek s akarva — nem akarva a béke forrásához: a jóságos Istenhez vezet és valóban a szentirás csak az Istenhez hű igazakról mondja : »Ők pedig békeségben vannak !« (Bölcs. 3, 3 ) Azért tehát, — K. H.! - ne tartsuk szerencsétlenségnek a békétlenséget, a szenvedést, hisz ez a tökéletlen földi létből az eszményi világba emel. Szerencsétlen csak az, aki eltaszitotta magától az igazi béke forrását : az Istent! És ami áll az egyes emberekről, az áll a nemzetekről is. Szebb és lélekemelőbb volna, ha szerető testvérekként élnének egymás mellett, de ha nem igy van, annak vannak jó oldalai is. A nemzetek jónak látták, hogy Krisztus eszményei helyet uj eszményeket írjanak zászlaikra. A testet csak földi jókkal akarták boldogítani s a lelket csak a kultúra áldásával akarták kielégíteni, a Krisztusban való testvériség helyébe egy Krisztus nélküli, csupán az emberiességen alapuló testvériséget akartak helyezni s azt hitték, hogy egy eljövendő világbékében megadtak az emberiségnek mindent, ami a boldogsághoz szükséges. Ekkor jött a világháború és valamint a földrengés ereje romba dönti mindazt, ami útjába esik, úgy döntötte romba mindezeket a hamis eszményeket. Bebizonyult, hogy a nemzeti érzések erősek és kiirhatatlanok. Ha egyik megfutotta pályáját, támad helyette más, de egy bekövetkező nemzetköziségtől hiába várjuk az örök békét. Nincs más nemzetköziség, mint amely Krisztusban mindnyájunkat testvérekké avat; bebizonyult, hogy a kultúra és tudomány kincsei lelkünket ki nem elégíthetik, annak hit és Istenhez emelkedés kell. Bizonyos, hogy a világbékét nem békekonferenciák, szerződések és biróságok hozhatják meg, — mert a nemzetek, fajok és egyének élő erők és az élő erők sohasem pihennek, azok feszülnek, érvényesülnek, versenyeznek és ez mindig bizonyos békétlen egyenetlenséget fog szülni. Ezek közt az erők közt egyensúlyt csak az teremthet, ha mindnyájan azokra a krisztusi elvekre és alapra helyezkedünk, melyen kívül más
