Püspöki körlevelek 1915 (Szombathely, 1916)
I 3855. szám. XII. A legőszintébb részvét és mély fájdalom igaz érzelmeivel emlékezem meg e helyütt főmagasságu és főtisztelendő Vaszary Kolos bibornok, Magyarország volt hercegprímása, esztergomi érsek urnák Balatonfüreden, folyó szeptember hó 3-án áldásos élete 83. évében történt elhunytáról. Annyira ismeretes mindnyájunk előtt a nagy halott élete; annyira kimagaslók voltak kiváló erényei, s oly nagyok és korszak-alkotók azok a mozgalmak és intézmények, amelyek a magyar katholicizmus történetében a a közélet, a társadalmi és irodalmi tevékenység terén az ő uralkodásához fűződnek, hogy nem szükséges azokat Kedveltségtek, mint ezen idők tanúi és közvetlen szemlélői előtt bővebben ismertetnem, behatóbban méltatnom. Csak az ő áldozatos lelkületére, az egyházi méltóság legmagasabb fokán is mindvégig megőrzött alázatosságára, jámbor papi életére, mindenét odaadó s másokkal megosztó szeretetére, és izzó hazaszeretetére, mint a mely erényeivel mindannyiunknak példaképe lehet, akarok ezúttal rámutatni. Ezenkívül mint egyházmegyénk metropolitája is minden alkalommal bebizonyította irántunk táplált őszinte szeretetét, ügyeink iránt tanúsított érdeklődését, soha sem vonta meg tőlünk, sőt akárhányszor feltűnő módon éreztette velünk hathatós támogatását és közreműködését. Hogy az országos gyászból mi is kivegyük részünket, részt vettem a nagy halottnak Keszthelyen végbement ünnepélyes temetésén s ott a ravatalánál mondott gyászmisével is iparkodtam leróni a magam személye és mindnyájunk őszinte szereletének és hálájának köteles és szivesen meghozott adóját. A nagy főpap jóságos lelkét és áldott emlékét atyai szeretettel ajánlom Kedveltségteknek buzgó imáiba és hálás emlékezetébe !
