Püspöki körlevelek 1891 (Szombathely, 1892)

Tisztelendő Testvérek és Krisztusban kedves Fiaira!

Életünkből ismét elmúlt egy év ; . . . egy évvel idősebbek, egy évi zarándoklással fáradtabbak vagyunk ; és ha szószerint fogadjuk is el szent Gergelynek azt az ismert állítását: „Quot dies vitae peragimus, quasi in itinere ad locum propositum tot passibus propingvamus“, ki tagadhatná, hogy a lefolyt évben ismét háromszáz hatvanöt lépéssel közelebb jutottunk . . . sírunkhoz ! Meddig tart még e földi zarándoklásunk, mily hosszú lesz utunk, hány év vagy mily időköz választ még el a halál révétől, melyen át az örökkévalóságba jutunk, azt egyikünk sem tudja. „Nescit homo finem suum.“

De egyet mégis tudok, és ez az, hogy az okos utazó, ha pihenő pontra ér, nemcsak az ut fáradalmait nyugoszsza ki, hanem egyszersmind lelkében visszaidézi úti emlékeit, rendezi képzeteit, számbaveszi kiadásait: szóval, mintegy leszámol a múlttal, hogy a szerzett tapasztalatok nyomain annál sikeresebben intézhesse további útitervét, és kitartó erélylyel folytatván útját biztosan elérhessen utazásának kitűzött czéljához.

Ily pihenő pontul fogadjuk el, Kedvesim, zarándoklásunkban, a jelen évváltozási időt, amidőn úgyis minden komolyabban gondolkodó ember számotvet önmagával és szent hitünk világánál idézzük telkiismeretünk bírói széke elé papi életünk és tevékenységünk főmozzanatait a múltból, hogy azokon épülve vagy okulva uj erőt és lelkesedést merítsünk a jó Isten kegyelmével jövőnkliez.

Mi, Kedvesim, papok vagyunk in sortem Domini vocati. Az Ur még ifjúkorunkban kegyelme által a magasztos papi pályára meghívott és mi az Ur meghívását elfogadtuk; „nec quisquam sibi sumit honorem, sed qui vocatur a Deo.“ A világi pályát elhagytuk és az egyházmegye védelme s gondoskodása alatt közösen oktattattunk a szent tudományokban, neveltettünk egyházias szellemben és azon szent czél. lebegett folyton szemeink előtt, hogy papokká szenteltetvén minden erőnket és tehetségeinket az Isten dicsőségére, az anyaszentegyház szolgálatára és a lelkek üdvözítésére szenteljük. Hogy igy éreztünk és ezért lelkesedtünk, azt eléggé tanúsítottuk, midőn az első tonsura alkalmával igéretképen erősitgettük a püspök előtt : ,Dominus pars haeredi-