Püspöki körlevelek 1889 (Szombathely, 1890)
3 szivem mélyéből kívánom egytől-egyig mindnyájatoknak, főpásztori kötelességet vélek teljesíteni, ha lelkem teljes őszinteségével, de egyszersmind szeretetem egész melegével arra is figyelmeztetlek, amit sz. Pál a galatákhoz irt: „Nolite errare, Deus non irridetur.“ Az Istent nem lehet elámitani .... Ha találkoznék olyan papom, aki nyelvén hordja ugyan minden alkalommal Jézus szent nevét, de szive a világias érzelmek, hiú s nagyravágyó kívánságok és zabolátlan szenvedélyek országutja, és aki komoly lelkiismeret-vizsgálás valamint gyakoribb szent gyónás által nem törekszik önmegtagadásra s erkölcsi tökélyetesedésre. az ne reményije, hogy Jézus szent nevének erejét és áldásos hatályát érezheti ; mert az ilyenekről maga az Üdvözítő kimondá : „Populus hie me labiis honorát, cor autem eius procul est a me és ha az Úr már Ezechiel próféta idejében elitélte az ó szövetség papjait : „quia inter sanctum et profanum non habuerunt distantiam, et inter pollutum et mundum non intellexerunt,“ és szigorúan megkövetelte : „Sacerdotes, qui accedunt ad Dominum, sanctificentur, ne percutiam eosvalljon eláraszthatná-e kegyelmekkel az új-szövetség azon papját, ki az Úr Jézust ugyan gyakran emlegeti, predikáczióiban is hirdeti, sőt néha egész lelkesedéssel és elragadtatással szól róla ; de mindennap a szent-mise áldozat alkalmával ugyanazon Jézusnak szent testét és vérét — meg nem gondolván, hogy Ítéletet eszik és iszik, - bünfertőztette szivébe temeti ? . . . , Avagy állithatná-e valaki, hogy az Úr Jézus szentséges nevében szól és cselekszik azon lelkipásztor, ki szívesen lenne ugyan akár mindennap társa Jézusnak a kánai menyekzőn hogy mulathasson, de a gethsemani kertben azonnal elalszik, a keresztutján pedig még a távolból sem követi a Mestert; . . . kinek Breviáriumát évek óta por lepi, templomi készleteit a rozsda, egyházi öltönyeit a szenny és penész emészti ; ki hanyag tanulóként kerüli az iskolát, a házasulandók oktatását mellőzi, az isteni szolgálatot csak sebtében végzi ; kinek nagy gondja van ugyan a zavartalan kényelemre, de legcsekélyebb érdekeltséget sem mutat híveinek vallás-erkölcsös családi élete iránt, sőt még az sem nyugtalanítja, hogy hitközsége betegjei legnagyobbrészt a haldoklók szentségei nélkül múlnak ki. Langyosságában feledni látszik az isteni Mesternek sújtó mondatát : „Qui non est mecum, contra me est, et qui non colligit mecum, dispergit.“ De azt is joggal meg lehetne kérdezni tőle, elmondja-e és minő lelkülettel mondhatja el a kézmosás alatt ama hatásos zsoltárimát : „Lavabo inter innocentes manus meas“ ? . . . Pilátust, a római pogány helytartót, bizonyára régen elitélte már lelkében szineskedő kézmosásáért, és ö nem átallja magát ott az Oltáriszentségben jelenlevő Jézusnak közvetlen tőszomszédságában „ártatlanénak vallani s kézmosása által azt bizonyítani, hogy ö sz. Jeromos szavai szerint „Dignus est, qui oret et sacrificct“ . . . Nem pirul-e önmaga előtt, midőn állítja : „Domine, dilexi decorem domus Tuae et locum habitationis glóriáé Tuae holott már maga azon szennyes rongydarab, melybe kezeit törüli, ellene bizonyit; hacsak azt nem Ítéli magáról, hogy az ő papi kezeihez csakis ily törülköző méltó ! ? . . . De minek folytassam ; már ebből is világosan megérthető, hova czélzok figyelmeztetésemmel: „Nolite errare ; Deus non irridetur !“ Ha mi, Kedvesim, a világtól azt követeljük, és pedig jogosan: „Sic nos exstimet homo ut Ministros Christi et dispensatores mysteriorum Dei,“ úgy gondolkodásúmban, szavainkban, ténykedésünk és egész viselkedésünkben méltóknak kell lennünk
