Szegedi Tudományegyetem - Egyetemi Tanács ülései, 1945-1946, Szeged

1946. június 23. tanévzáró ünnepi ülés

varáng-nemzet pusztulását, amint minié lő1 körülzárva, égő erdők között, meredély szélére szorítva vívja meg utolsó harcát, s magával rántja a mélybe ellenségeit. Jókai beállításában akkor már nincs más kiút, a végzet nem enged

menekülést, csak pusztulni lehet, s aki hős, hős módjára pusztul el. De a tanulság nála is csak az elhagyott vidéken, a népek temetője felett lebegő melankólia, a ki nem mondott kérdés: mire is volt mindez jó. I'ert, ifjú hallgatóink, egy népet csak az életre szabad vezetni, a biztos pusztulásba soha, s amig van lehetős ég /vagy legalább is remény a lehetőségre, kétségbeesni nem szabad és dolgozni kell az életben maradásért, azután a megértésért, aztán a felemelkedésért, és végül a boldogulásért. Dolgozva úgy, mint a szemészek láncolata tette, megtartva az elődök munkájából a jót, s csak a rosszat vetve el, dolgozva, hittel a népek s igy a mi népünknek is örök élet jógáiban, bizalommal múltúnk, szabadságharcaink szép tetteinek elismerésében, és azzal a reménnyel, és kitartással, amely a félegyházi szegény vak koldus magyar embert elvezette a világossághoz, jutalmul azért, mert nem esengett irgalomért, hanem bízott magában, testvéreiben, s az Örök Igazságban* Erre gondoljanak, mint soron következő nemzedék, melynek nemsokára a nemzet örök életét folytatnia kell, erre

25