Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi kar tanácsülései, 1934-1935, Szeged

1934. szeptember 10. I. rendkívüli ülése

- 3 -Országszerte tiszteletnek örvend. Ennek a kiváló famíliának a tagja Imre Sándor tisztelt kartársunk.

Hosszú éveken át az emberképzés művészetével: a neveléssel foglalkozott egyetemünkön. A ráhatás elméletével és gyakorlatával. Mintaképe volt annak az embertípusnak, amely mindig tudott hatni szellemével is, jellemével is.

Családjának hagyományai, Kolozsvár történeti levegője izzó lelkű magyarrá formálták. Erdély szelleme kitűnő szakférfiút, egyháza buzgó fiát üdvözli benne. Magában hordja a nevelés és ráhatás nélkülözhetetlen követelményét: a kisugárzó erőt s minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy megtestesitője volt a keresztény kalokagethia^nak.

Ritkaságszámba menő becsületessége, rendíthetetlen igazságszeretete, meg nem alkuvó férfiassága és elvhüsége előtt elismeréssel hajolt meg az is, akit talán bántani tud mások nagysága .

Mindig arra törekedett, hogy egyetérnünk polgárságát az igazra, a szépre, a jóra irányítsa. Azon volt, hogy tanítványai ezen önértékeket magukba beledolgozzák, mert mindenki csak annyit ér, amennyit ezen önértdkekből saját magában kimutathat.

Azon volt, hogy tanítványait magasabb szellemi légkörbe emelje, hogy egy tisztább erkölcsi életstílust iparkodjanak elsajátítani, elsősorban az igazság szeretetét és az önuralmat, melynek legszebb virága az úri modor.

Aki előadásait hallgatta, akarva akaratlanul is megtanulta, hogy az új magyarságnak nem tisztán önmagáért kell majd élni, hanem a fölöttünk való, önmagát hallhatatlannak akaró nemzetért.

Ráeszmélhetett, hogy közös nemzeti céljaink megvalósításának elérhetéséért még szűrnyű nyomorúságokat kell elviselni.

Hirdette, hogy egy nemzet szerencséje sohasem a vaksors műve. Egy ország mindig saját fiai jellemének, erélyének és kitartásának köszönheti emelkedését vagy bukását.

ő maga nem járta mindig az élet napos útját. Kapott bőven sebeket anélkül, hogy sértett volna. Mindezt azonban férfiasán szó-panasz nélkül tűrte s valahogyan úgy tűnt fel, mintha csak az történt volna, amit talán ő maga is akart: megbocsátott az ellene vétőknek.

Most, hogy eltávozott körünkből, úgy érezzük,nagy veszteség ért bennünket. Szegényebbek lettünk és elvesztettük egyik legkiválóbb kartársunkat. Nélkülözni fogjuk bölcs tanácsait, pedig szükségünk volna reá, mert a tények áradata feltartóztathatatlanéi sodor s Alma Materünket egyre nagyobb megpróbáltatások felé viszi.