Török Róbert et al.: Háborús hétköznapok IV. Tanulmánykötet (Budapest, 2020)
Kaba Eszter: "Obsitnak egy mankót kapott, mer' védte / A királyát és vele lányát" - Rokkantkérdés az első világháborúban
HÁBORÚS HÉTKÖZNAPOK IV. ram szerepel - K. E.] súlyos tüdőbaja miatt rokkantosították, s mivel teljesen munkaképtelen volt (és nem utolsósorban fertőző), 600 korona segélyt ítéltek meg számára. Ehhez jött még 200 korona kegyelmi díj, néhány koronányi lakbér, ami összesen 78 koronát biztosított számára havonta. Mivel ebből megélni nem tudott, arra jutott, hogy felveteti magát valamelyik tüdőszanatóriumba, hogy a remélt sikeres kezelést követően újból munkába állhasson. Kérvényét mindenhonnan elutasították: a Hadigondozó gyógyüdülői számára túl egészséges volt, a Weisz Manfréd-féle intézmény számára túl beteg. Amire jogosult volt jelen állapotában, az csupán a „rokkantérme” volt.49 Nem járt sokkal jobban az a felső építész ipariskolát végzett katona sem, aki az olasz harctéren idegrendszeri károsodást szenvedett. 100%-os rokkantnak nyilvánították, évi 888 korona segélyt utaltak ki számára. Kétségbeesetten próbált végzettségének megfelelő munkát találni, de rokkantpapírja miatt sehová nem vették fel. Végül egy újság hasábjain, olvasói levélben fordult a Hadigondozóhoz, hogy engedélyezze számára a munkavállalást.50 ÖSSZEGZÉS Mint a tanulmányból is kitűnik, a hadigondozás a háborús szociálpolitika mostohagyermeke volt. Törvényei, rendeletéi a háborús években születtek, intézményeinek struktúrája folyamatosan változott, de az adminisztrációs keretek még 1918-ban sem adtak stabil hátteret a rászorulóknak. A háborús helyzet azonnali reakciót kívánt volna, de a kormányzati intézkedések sokszor csak az események után kullogtak. Napról napra nőtt az ellátatlanok száma, a növekvő infláció közepette a segélyezésre fordított összegeket alig emelték. Ráadásul az ehhez való jogosultságot papírokkal (és sok utánajárással) kellett igazolni, a kifizetések csak ezek után kezdődhettek meg - rendszerint több hetes vagy hónapos késésekkel. Ezért aztán nem is csoda, ha a rokkantakban - akiket a hírlapokban és az országgyűlésben is hősöknek neveztek - egyre gyűlt a feszültség, és elhatalmasodott rajtuk a magukramaradottság érzése. Jogot követeltek egy minőségi(bb) élethez, ha már saját egészségüket, de akár életüket kockáztatták a hazájukért. A társadalmi összefogás, a kormányzati szándék és az összegyűjtött adományok ellenére rehabilitációjuk nem volt sikertörténet. Többségük soha nem nyerte vissza munkaképességét, segélyen vagy könyöradományon tengődött családja körében - vagy egyedül. 49 A rokkant hadnagy kálváriája. Világ, 9. évfolyam 218. szám 1918. szeptember 18. 6. 50 A Hadigondozó figyelmébe. Világ, 9. évfolyam 202. szám 1918. augusztus 30. 6.
