Török Róbert et al.: Háborús hétköznapok IV. Tanulmánykötet (Budapest, 2020)
Kaba Eszter: "Obsitnak egy mankót kapott, mer' védte / A királyát és vele lányát" - Rokkantkérdés az első világháborúban
HÁBORÚS HÉTKÖZNAPOK IV. A háború különösen a sebészet, a sebkezelés terén hozott új tapasztalatokat. A sebesülések jellegüket tekintve fegyvertől és géppuskától (75%), valamint tüzérségi lövedékektől (25%) származtak. „Jobban jártak” azok a katonák, akiket puskagolyó ért, hiszen a robbanó gránátszilánkok roncsolták a szöveteket, azokat helyreállítani, „használhatóvá tenni” sokkal nehezebb volt - ha egyáltalán sikerült. A sebesültek közül sokan vesztették el valamelyik végtagjukat, kezüket-lábukat (ezek az úgynevezett kosáremberek mind megélhetésüket, mind önellátásukat tekintve életük végig környezetükre voltak utalva), a harci gázok használata miatt tömegek vakultak meg, a légnyomás halláskárosodást okozott, sok volt a tüdőbeteg, a harctéri sokk pedig traumához, idegrendszeri megbetegedésekhez vezetett.2 A hátországra nyomasztó gond nehezedett: az érkező sebesülteket mielőbb el kellett helyezni, a meglévő kórházaknak pedig nem volt elegendő kapacitásuk arra, hogy a hátországi, civil betegek mellett a frontról érkezőket is fogadják. Szükségkórházakat rendeztek be: laktanyákat, iskolákat, gyermekmenhelyeket, sőt, még vendéglőket is átalakítottak a sérültek elhelyezésére.3 A hozzáértő személyzetet viszont nem lehetett varázsütésre előteremteni - a fővárosban alig néhány száz hivatásos ápolónő volt. Ezért 1914 nyarától a Vöröskereszt folyamatosan indított ingyenes tanfolyamokat, amelyekre több száz önkéntes jelentkezett.4 A hadikórházak és a „szolgálatba állított" önkéntes ápolónők jól-rosszul, de megoldották a feladatukat. A sebesültek jelentős része gyógyultan távozott - sokan visszatértek alakulatukhoz, a frontvonalba. Másik részük azonban olyan maradandó sérülést szenvedett, hogy a civil életbe, de legalábbis a korábbi életviteléhez való visszatérése tartós segítség nélkül lehetetlen volt - ők belerokkantak a háborúba. A hadirokkantak számának alakulása - pontos nyilvántartások híján - a háborús évek alatt nehezen követhető. Először 1915. április 30-án tartott rokkantszámlálást a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság gróf Klebelsberg Kuno elnöklete alatt - ekkor húszezer magyar honos rokkantat tartottak nyilván (Horvátország és Szlavónia nélkül). Közülük 12 ezer volt a béna és hatezer a csonkult katona.5 2 Kátyúk Erzsébet: A hadiorvoslás metamorfózisa az első világháborúban. Múltunk, 2016/2.83-119. 3 A fővárosban többek között a Városmajor utcában (korábban népiskola) és a Böszörményi úton (korábban csendőrkaszárnya) rendeztek be hadikórházat. A kórházak létrehozásában a nőszervezetek, az apácarendek és magánszemélyek is meghatározó szerepet játszottak. Ez utóbbi, magánúton létrehozott intézményekben 80-100 ágy állt a betegek rendelkezésére. A harcvonalon innen. Szenvedő hőseink közöttünk. Budapesti Hírlap, 35. évfolyam 94. szám 1915. április 4. 31-43. 4 Az önkéntes ápolónők helyzetéről és szerepvállalásáról: Zalai Katalin: Háborús „nőügyek”. In: Kaba Eszter (szerk.): Háborús mindennapok - mindennapok háborúja. Magyarország és a Nagy Háború - ahogy a sajtó látta (1914-1918). Budapest, 2017. 227-230. 5 Klebelsberg Kuno gróf előadása. Néptanítók Lapja, 48. évfolyam 36. szám 1915. szeptember 9. 3.
