Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Dohánytermékek
76 Dohánytermékek márkát. 20 és 50 darabos cédrusdobozainak belső oldalát a lillafüredi Kastélyszálló fényképe díszítette. 1931. december 20-tól új, tömegcikknek szánt szivart hoztak forgalomba Faintos névvel. Rövidre vágott belföldi dohányból készült, 20 darabos kartondobozokba csomagolva 1,20 pengőért, Nikotex-változatban 1,60-ért volt kapható. Egyidejűleg - a fogyasztás drasztikus visszaesése miatt - az összes szivar árát csökkentették átlagosan tíz százalékkal. 1934-től a már régóta közkedvelt, 100 és 25 darabonként csomagolt Regalia Media ötdarabos kartondobozban is forgalomba került 1,40 pengős áron. 1937-től előbb a Cigarillos, majd a Joviales árát szállították le szálanként két fillérrel, és megjelent az ötdarabos Kis Regalia Media. 1938-ban a fővárosi Tenyészállatvásár alkalmából a Jövedék ismét forgalomba hozta a régi idők kedvelt márkáját, a Cuba szivart 5 darabos kartondobozban, 80 filléres áron. Egyúttal a Cuba-Portorico megszűnt. Május 15-től, a Szent István Emlékév alkalmából kiadott Elgondolkodtató, de egyben megmosolyogtató is Heltai Jenő Szivar című írása, mely afféle számvetésnek is tekinthető. „Most, hogy lassan-lassan elbúcsúzok a szivartól, amely egy hosszú élet során hűséges kísérőm, jó barátom, valóságos belső titkos tanácsosom volt, érzem, hálátlan volnék, ha nem köszönném meg neki mindazt a jót, amit tőle kaptam: a vigasztalást, a serkentést, a felejtést és a változtathatatlanba való belenyugvás bölcsességét. Ez a bölcsesség segít hozzá ahhoz is, hogy szakítani tudjak vele. Az új, a szivartalan élet küszöbén hadd érzékenyedjek el egy kicsit, és — ahogy mondani szokás — hadd vessek egy fájdalmas búcsúpillantást a régi kedvesre, a szivaros életre. Mindannyian ismerjük azokat a népszerű statisztikai ábrákat, amelyeken a rajzolóművész az apró ember mellé óriási liszteszsákot, félelmetes ökröt, monumentális boroshordót állít, hogy meggyőzően szemléltesse: mennyi kenyeret, húst, szeszes italt stb. fogyasztunk, már tudniillik azokban a kivételes időkben, amikor a fogyasztásnak nincs semmi akadálya. Lelki szemem előtt most megjelenik egy ijesztően nagy szivar, égbe nyúló havanna, Gulliver, nem is a törpék, hanem a hangyák birodalmában. Ezt a szivart én szívtam el ötven év alatt, nem is végig még, éppen csak az utolsó szippantásokhoz jutottam el. Mint minden rendszertelen és rendetlen ember, én is szenvedélyes statisztikus vagyok. A számok misztériuma éppen úgy izgat, mint a mesevilág millió csodája. Szeretek a számokkal játszani, összeadni és szorozni, imádom a hiteles adatokat, talán azért, mert sohasem törődtem velük. Óvatos és hasznos előzetes számítgatás helyett utólag számolok csak. Esernyőt sohasem hordok, de eső után köpönyeget sem. Sohasem okultam a statisztikán, csak gyönyörködtem benne. Ezen az alapon csináltam meg mérlegét annak az ötven esztendőnek, amely legelső és legutolsó szivarom között lezajlott. Naponként tíz-tizenkét szivart szívtam el, amikor bajban voltam, jóval többet is. De állapodjunk meg nagylelkűen tizenegyben, szép átlag ez is: 38 rendes és 12 szökőév alatt 200 ooo-nél több szivart eredményez. Kétszázezer szivar! Barátkozzunk meg ezzel a tekintélyes számmal, állapítsuk meg, hogy ez a kétszázezer szivar olcsón megszámítva is legalább kétmillió fillérbe került, kétmillió fillérbe, húszezer pengőbe, abba a húszezer pengőbe, amenynyiért... jó, jó, tudom, most a hagyományos szörnyülködés jön.- Hiszen ezért a pénzért már egy kis házat is vásárolhatott volna Pest környékén. Alkalmasint nagyobbat is, ha ezt az összeget megtoldom azzal, amelybe körülbelül háromszázezer gyufaszál és ellenőrizhetetlen számú szipka került. Mivel törtekkel nem szeretek bíbelődni, egyéb üzemi költségekről (nadrágokba, mellényekbe és térítőkbe égetett lyukak, felgyújtott függönyök és papírkosarak) hallgatok. Átlag tizenhét percet szenteltem egy-egy szivar elszívásának. Ez napjában három óra, évenként körülbelül 1100, ötven év alatt 56 000 óra, vagyis 2333 nap. Ha a kétszázezer szivart egyetlenegy összesűrített példányban lehetett volna elfogyasztanom, hat év és három hónapig kellett volna éjjel-nappal, lélegzetvétel nélkül, egyhuzamban szívnom. Ahhoz, hogy ezt a kétszázezer szivart hosszában fölfűzhessem, húsz-huszonöt kilométernyi zsinórra lett volna szükségem. Ha a százas szivarskatulya átlagos magasságát 23, hosszúságát 30 centiméterre becsülöm, a kétszázezer szivar egy tömegben való elhelyezésére száz méter magas és százötven méter hosszú skatulyát kellett volna - hamarjában nem is tudom hol — gyártatnom. De ha beértem volna azzal, hogy egyszerűen egymás tetejére rakjam az átlag két centiméter vastag szivarokat, olyan oszlopot emeltem volna, amely húszszor olyan magas, mint a Gellért-hegy, és mindössze 810 méterrel kisebb a Mont Blancnál. És ez az oszlop ötven év alatt füstbe ment és hamuba omlott. Nem vagyok elbizakodott ember, nem szeretek érdemeimmel hivalkodni, de ez a kétszázezer szivar, valljuk meg, szép teljesítmény. Félelmetesen meggyőző igazolása annak a régi mondásnak, hogy szorgalommal és kitartással sokat elér az ember. Ha ezt a sok szivart nem gyönyörűségnek szívom, hanem büntetésnek mérik rám, aligha bírtam volna ki. ”
