Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Dohánygyárak
DOHÁNYGYÁRAK 35 1900. augusztus 25. A vezetőség a gyár fennállásának 50. évfordulójára rendezett ünnepségen 125 gramm — 1,20 Pengő (192g körül) A századfordulón már kezdett kimenni a divatból a burnótozás, csak öregemberek élvezete volt, de kegyeletképpen mégis gyártották. A burnót szó az oszmán-törökből származik, a burun otu összetett szó jelentése „az orr füve”, találó, hiszen orrlyukba kellett felszívni a vörösbarna, illatos port, mely csiklandozva tüsszentésre ingerelt. Még akik élvezték ezt a terméket, azok sem tudták, hogy mennyi mindenből van összeállítva, azt hitték, hogy csupán porrá zúzott dohány. Pedig nagyon sok minden került bele, hosszadalmas eljáráson ment keresztül, míg forgalomba került. Volt benne só, vörös föld, mazsolaszőlő, dútkóróliszt, rózsaolaj, violagyökér-liszt, 1 %-os borecet, cukorszörp, méz, 82,5 %-os sziksó, meggylevél-liszt, szénsavas ammóniák, korianderliszt, calmus gyökérliszt, tonkababliszt, cassia vera, szegfű, szegfűszegolaj, bergamot olaj, víz és ezek mellett különféle dohánylisztek. Persze a vegyítés aránya eltért az egyes márkáknál, de mindegyiket keverni, erjeszteni, pácolni kellett. Pléhszelencébe csak a legfinomabb Fagon dEspagne került, a többi papírcsomagolást kapott. Gyártottak itt Levante, Közönséges Finomszemű, Tivoli, Sanspareil és Határszéli Finomszemű burnótot 50-500 grammos csomagolásban. Utóbbit 1888-ban vezették be és csak Galícia és Bukovina térségében árulták. A Finom- és a Legfinomabb Debröi fajtát 1897-ben kivonták a forgalomból. Az emeleti helyiségekben voltak a szivargyártáshoz szükséges asztalok, eszközök, itt készültek a pompásabbnál pompásabb szivarok. Hosszú asztaloknál ketten-ketten egymással szemben ülve összedolgoztak. Egyikük volt a bábnő, másik a fonónő. A bábnő elkészítette a szivar belső anyagát, formába préselte, és úgy adta át a fonónőnek, aki finom havanna levélbe burkolta. Még a legolcsóbb, Vegyes Külföldi szivarnak is havanna dohány volt a külső borítása. Ez volt különben az egyetlen, melynek burok és bélanyaga is magyar dohányból készült. A gyártásban csak nők dolgoztak. Voltak még az átvevőnők, akik az átvett szivarokat darabszám szerint számba vették. Voltak a szivarfonásnak igazi mesterei. A sima finomerezetű levélből ki kellett szabni a formát, minden szivarhoz másmilyen alakút. Ez egy pléhasztalkán történt, apró, éles késsel, egyszeri mozdulattal. A befonás után következett a csúcs megragasztása tragant mézgával, majd a ragasztás ólomkupakkal való megformálása. Ez a kupak gyűszűszerű eszköz volt, minden szivarfajtához más és más alakú. A szivargyártáshoz szükséges dohánylevelek nagyság, szín, íz és finomság szerint az előkészítésből kerültek a gyártáshoz. A gyártástól a csomagolóba, ahol ismét válogatás alá kerültek a szivarok és a cédrusládácskák legfelső sorába a legszebbeket tették. A ládácskákat a csomagolónők szerelték fel, kibélelték sárga papírral, éleit leragasztották kék papírral, oldalára ráragasztották a minőséget és fajtát jelző címkét, tetejüket lezárták a zárjeggyel. Innen a szárítóba, majd a raktárba kerültek, onnan pedig a fogyasztókhoz. A munkahelyiségek jól szellőzött, tiszta termek voltak, nagy ablakokkal, villanyvilágítással, mosdóhelyiségekkel, öltözőkkel, sőt konyhával. A munkásnők közt erős volt a
