Török Róbert - Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok II. Tanulmánykötet (Budapest, 2018)
Urbán Gyöngyi: Tábori postával a világháborúban
Urban Gyöngyi: Tábori postával a világháborúban 41 lyik vasútállomásra irányítsák. Tartós visszavonulás esetén a feldolgozásra sokszor nem volt idő a feszített menettempó miatt, ilyenkor az előre meghatározott állomásokon csak felvették a beérkezett anyagot, de kézbesítésre szétosztani nem tudták, csak akkor, amikor helyhez és időhöz jutottak. Ha a visszavonulás ellenséges területen történt, ahol a vasúti összeköttetés nem volt biztos vagy egyáltalán nem volt, akkor a kezdeményezés, vagyis a távirat a főpostahivataltól vagy a hadsereg-postaigazgatóságtól indult, és ők utasították a tábori postahivatalt, hogy hová menjen, hol veheti át a küldeményeit, hol adhatja át a feladást. A visszavonulás azonban sokszor nem volt ennyire rendezett. Majoros József végigélte és leírta a gorodoki csatavesztés utáni szinte fejvesztett menekülést. Az ő hadosztálya, az 5. lovashadosztály volt ugyanis a résztvevője, elszenvedője az 1914. augusztus 17-i gorodoki ütközetnek, az első világháború egyik legtöbbet vitatott csatájának. A katasztrofális huszárroham után elrendelték a visszavonulást, ami azonban nagyon lassan haladt, közben besötétedett, felbomlott a rend, a csapatok összekeveredtek, a kis falu utcáit több ezer lovas és több száz kocsi lepte el, pánik tört ki, és orosz támadást feltételezve a csapatrészek egymást lőtték. A visszavonulásnál a trén első problémája - Majoros szerint - az volt, hogy a kocsikat meg kellett fordítani! Hiszen csak nemrég érkeztek Kozinába az ellenkező irányból, a lovakat már kifogták, de ez szerencse volt, mert így meg tudták fordítani a kocsikat emberi erővel, mert lovakkal együtt a kocsik úgysem fértek volna el. Ezután befogták a lovakat, és elindultak, de csak lépésben tudtak haladni. Nagyon sötét volt, lámpást, fáklyát nem gyújthattak. Több mint egy órába telt, míg a falu közepéről kiértek a falu szélére. Majoros és tiszttársa, Braunstein Lajos először a nagy, zárt kezelőkocsiban helyezkedett el, de rosszul érezték magukat a zárt helyen, és átültek a homokfutóra. Nagyon jól tették! Hamarosan ugyanis lövések dördültek, de nem tudták, hogy merről és ki lőtt. Aki tehette, a kocsik környékén próbált fedezéket keresni, a lovak azonban megijedtek, megvadultak. Az út egyik oldalán egy bástyaszerű földfal vonult végig, a másik oldalon pedig egy 45 fokos lejtő vezetett le a Zbrucz folyóhoz. Ezen a lejtőn próbáltak a legtöbben menekülni. De a lovak a sötétben és a zajban félelmükben elragadták a kocsikat, a lejtőn leborultak, leestek, ember, állat, kocsi odaveszett, megsérült, összetört. Sokan a folyóba menekültek, és aztán eltűntek. A tábori posta zárt kocsija is odaveszett a kocsissal és a négy lóval, még azelőtt, hogy a tábori posta megkezdte volna működését. Amikor pár nap múlva rendeződött a helyzet, az első helyről, ahol aztán újra felállt a hadosztály-parancsnokság, Majoros táviratozott a hadsereg-postaigazgatóságnak, hogy megvannak, élnek, de mivel helyzetük bizonytalan, postát fogadni még nem tudnak. Folytatódott a visszavonulás, de a kiszámítható
