Török Róbert - Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok II. Tanulmánykötet (Budapest, 2018)
Papp Barbara: "Szintén Doberdó?" Az első világháború és az őrültség
Papp Barbara: „Szintén Doberdó?” Az első világháború és az őrültség 31 Abrakonics nevű hadnagy volt az iskolaparancsnokunk, ki kíméletlen gorombasággal kezelt bennünket”9 - jegyezte egy fiatal önkéntes. A lelki pajzs hiányosságai mellett szólnunk kell magáról a pajzsról, vagyis a protektiv faktorokról is. Az első ilyen tényező az élet értelmességének tudata, pontosabban a háborús feladatok beépítésének képessége az egyén világképébe: koherens választ adni arra a kérdésre, hogy mit keresek én itt, mi értelme van, hogy itt legyek, mi a feladatom. Akinél ez az integrációs készség valami miatt jelentősen sérült - akár azért, mert a civilizáció erejébe, a diplomáciába vetett hit túlságosan nagy volt, akár azért, mert az erőszakmentességet hirdető bölcselők „fertőzték meg” -, általános diszkomfortérzéssel, esetleg zúgolódással hajtotta végre a parancsokat. Aki viszont erkölcsi kötelezettségként fogta fel a harcot, védettebb volt a háború szörnyűségei ellen. Bozó parancsnok szerint „A tanult emberek közül csak azok jó katonák, akik erkölcsi intelligenciával bírnak, akiket magasabb etikai érzésük kötelességeik hű teljesítésére sarkall.”10 11 A — hadsereg szempontjából - „megfelelő” világképnek ugyan nem föltétien kellett a valláshoz kapcsolódnia, de sok esetben mégis a hit volt a katona támasza: „A vallásosság a kötelességteljesítést nagymértékben befolyásolja. Az imádkozó katona jó harcos, a vallás, a hit neki erőt ad, kötelességének súlyát, s a vele járó megpróbáltatásokat elviseli.”11 A lelki egészség megtartását nem csupán az élet értelmességének tudata, pontosabban ennek mentén a harcosi identitás felvállalása segítette. Protektiv tényező volt előbbi ellentéte az ellenség vonatkozásában, vagyis hasznos lehetett a másik, a szembenálló életének értelmét nem firtatni, arról nem gondolkodni. Mindenképpen könnyebben feldolgozható ugyanis úgy megsebesíteni vagy megölni a másikat, ha azt identitás szintjén eltávolítóm, elidegenítem magamtól: azaz kevéssé adaptív megoldás az ellenfél életét, sorsát a „mieinkhez” hasonlónak feltételezni. Az ellenséges sereg katonájának defraternizálása („nem közülünk való”) és dehumanizálása („nem olyan ember az, mint mi”, „azok csak olaszok” stb.) viszont azzal, hogy ezáltal felmentés volt nyerhető a civil életben emberölésnek tekintett cselekmény szubjektív felelőssége alól, bizonyos mértékig a saját lelki egészség megőrzését segítette (ugyanakkor, ha valaki végletesen vagy állandóan dehumanizált, maga is elveszíthette emberségét, emberiességét). A szembenálló felek közül az, aki nem akarta, hogy a harc folytatódjék, mindent megtett annak érdekében, hogy ez a defraternizálás, dehumanizálás ne történjék meg, illetve rehumanizálódhassanak a másik szemében: „mán akkor megvót az orosz forradalom, 9 Belényessy László: Emlékiratszerű feljegyzések az 1914-18-as világháború emlékeiből. Budapest, 1928. Oct. Hung. 1930/1-2., 17. 10 Bozó Pál: Egy csapattiszt világháborús naplója. Sümeg, 2007. 119. 11 Bozó Pál i. m. 120.
