Saly Noémi: Gellért 100 (Budapest, 2019)
Légitámadások, pincepokol, romok…
- Te magyar? Mondtam, nem. Erre közelebb jött, a revolver a kezében, és a mellemre célzott. Nem kell ecsetelnem, milyen gondolatok jártak afejemben. Azt mondtam: germanski soldat, mert néhány évet Lengyelországban éltem és kicsit ismertem a szláv nyelvet. Ne lőj, kamerád! Nem, nem, válaszolt. Aztán azt kérdezte: Csaszi jeszt? Igent mondtam, aztán évekig óra nélkül kellett meglennem. (...) Következő kérdése a bajtársaimra vonatkozott: Hol vannak? Hátramutattam. Németül kérdezte: Hányán? Két kezemmel mutattam, mert számolni akkor még nem tudtam. Azt mondta: Mnogo! Davaj! [Sok! Gyerünk!] Megfogta a karomat, és indulni akart. Meg akartam menteni a térképtáskámat, kicsit vonakodtam, a derékszíjfelvétele sokáig tartott. A térképtáskában volt a zsoldkönyvem, az evőeszközeim megsok más emlék. Végigmentünk afolyosón, és mikor az ablakhoz értünk, pont egy páncélos csövének torkolatába láttam. »Kész, vége!« - ez volt az első gondolatom. Az orosz odaállított a páncéloshoz, amiből elő bújt a vezetője. (...) ott álltam, szememben afélelem, mi lesz most velem? Azt mondta: »Vojna kaputt! [Vége a háborúnak!] Te haza asszonyhoz, gyerekhez. Én haza asszonyhoz, gyerekekhez!« Azt gondolta, ha a háborúnak egyszer vége lesz, akkor így lesz...” Wagner hadnagynak arra nem jutott ideje, hogy leereszkedjen a pincébe. Jobb is ez így. Amit ott látott volna, a német szükségkórház, az maga volt a pokol. Egy, a közelben lakó fiatal lány, Juhász Eszter január 29-én jegyezte föl a naplójába: „Egy új sebesült ismerősünk - Waldemar - nagyon lesújtó dolgokat mesélt a Gellért-alagútról. Orvosi kezelésen volt odaát, és találkozott ismerősökkel, akik már 34 napja a pincében vannak, egyetlen egyszer sem voltakfriss levegőn, és valóban éheznek. Naponta egy híglevest kapnak, azon kívül semmit. Egy házaspár, akik a közelben laknak, szó szerint mindenét elvesztette, három kis táskában van minden vagyonuk. Egy német asszony 8 hónapja állandóan léghuzatban fekszik, és senkinek sincs ennivalója. Már annyit hallottam erről az alagútról, hogy elhatároztam, átmegyek és megnézem, hogy valójában mi is van ott. Hát, valójában sokkal rosszabb volt, mint ahogy az elbeszélések alapján elképzeltem. Ezt nem lehet szavakkal elmondani, ezt látni kell és beszívni azt a levegőt. Ez a pince tulajdonképpen egy hosszú folyosó, és két oldalán állnak az ágyak. Az ágyak között olyan kevés hely van, hogy egy ember alig fér el. De a sebesülteket és a halottakat is ott viszik el, a vizes és szennyvizes vödrökről nem is beszélve, melyek tartalma hol az egyik, hol a másik ágyra loccsan ki. Világítás persze nincs, csak a vízhordók gyertyája hoz időnként némi fényt. A gyenge és erősen lengedező gyertyalángfényében sovány, szinte szürke arcokat láttam, beesett szemekkel, némelyik már olyan, mint egy hulla, kétségbeesetten meredtek ránk, vagy szinte érzéketlenül és utálkozva még kisebbre húzzák össze magukat, ha egy vödör mellettük lebeg el. Mi, a mi »keleti stílusú szobánkban« valóban nem tudjuk, hogy ezek az emberek 126 1945-1946
