Török Róbert (szerk.): Ez sör! A sernevelőtől a sörgyárig. A magyarországi sörgyártás és fogyasztás története (Budapest, 2018)

II. A magyarországi sörfőzés története

sikerült megcsinálni, mint ahogyan én eredetileg gondoltam. A tervben volt egy 1991-1993 közötti feladatsor, aztán egy 1996-ig és egy 2000-ig végrehajtandó ütemezés. Végül szerencsére az Állami Vagyonügynökség megeggyezett az osztrákokkal. Én nem voltam ott ezeken a tárgyalásokon. A szomorú az volt, hogy az ÁVÜ a saját magyar embereivel szemben teljesen bizalmatlan volt. Pedig egy halom olyan információt kaphattak volna, ami őket felvértezi, megerősíti. Utána rádöbbentem, hogy olyan voltam én is, mint egy kettős ügynök. Mert az egyik oldalon az volt az érdeke az ÁVÜ-nek, hogy minél jobban felértékelje a sörgyárnak a javait. Még azokat is, amikről tudtam, hogy a fejlesztéskor az az első, hogy szétvágjuk, kiszórjuk. Például az ászokpincei fekvő alumínium tartályokat. Ennek elég nehezen lehetett eleget tenni. Végül fölértékeltük, de aztán meg le kellett selejtezni a leltárból, és veszteségként elszámolni. Közben az osztrákok megvették a martfűi részvény többséget. A Hotel Intercontinentalban írtuk alá a privatizációs szerződést 1992 áprilisában, Csépi Lajossal és Vas Máriával a Vagyonügynökség részéről, visszamenőlegesen 1992. január 1 -i hatállyal. Kaptunk két igazgatósági tagot az osztrákoktól, a többségi tulajdonsoktól. Az egyik dr. Markus Liebl, a másik dr. Werner Schneidhofer volt, aki jogi doktorátussal rendelkezett, ő inkább a közgazdasági vonalat vitte, Markus pedig a vezérigazgató, aki 37 éves volt akkor. Én lettem a harmadik igazgatósági tag, aki a termelést és teljes egészében a műszaki vonalat vittem. Ezt az igazgatóságot egy teljesen operatív igazgatóságnak kell elképzelni, összemosódtak az igazgatói, vezérigazgatói feladatok az igazgatósági feladatokkal. Nem lehetett szétválasztani. Nem úgy volt, hogy háromhavonta ülésezik az igazgatóság, hanem gyakorlatilag hetente. Majd kivált a Markus Liebl tőlünk, mert más feladatai lettek, ő lett a vezére az osztrák konszernnek. így Schneidhofer lett a vezérigazgató, és lett egy kereskedelmi vezér helyettes László Attila személyében, én pedig maradtam a műszaki és beszerzési, illetve termelési területnek az irányítója. Majd aztán később kaptunk egy gazdasági vezérhelyettest, Wolfgang Pelikan-t, egy osztrákot, de ő valahogyan nem jött ki a mi kereskedelmi helyettesünkkel. Ő eredetileg revizor volt. De mi kijöttünk vele, és teljesen korrekt volt. Vagy két évet volt velünk, aztán visszament. Ezután jött gazdasági vezérhelyettesnek a szomszéd

and would have reinforced their position in the negotiations. Afterwards, I realised that I was like a double agent. Because on the one hand the Fund's interest was to appraise the assets of the brewery as highly as possible. Even those parts that I knew would be the first to be demolished or thrown out when an upgrade would be performed. Thus, for example, the horizontal containers in the maturation cellars. This dilemma was difficult to resolve. Finally, we did appraise them highly, but then we had to remove them from the inventory and mark them up as losses.

1 n the meanwhile, the Austrians bought the majority of the shares in Martfű. We signed the privatisation agreement in April 1992 at the Hotel Intercontinental, along with Lajos Csépi and Mária Vas from the Asset Management Fund. The contract was retroactively effective as of 1 January 1992. We received two new board members from the Austrian majority owners. One was called Dr Markus Liebl, the other Dr Werner Schneidhofer. Schneidhofer had a doctorate in law and his responsibilities were more along the business lines, while Markus was the executive director; he was 37 at the lime. 1 was the third member of the executive board with a responsibility for all issues involving production and technological operations.

You have to think of this board as an institution that was fully devoted to operative issues, and the director/executive director responsibilities become conflated with Board of Overseer responsibilities. They were inseparably intertwined. The Board did not meet once every three months but practically every week. Then Markus Liebl left because he was given a new assignment, he was appointed the chief executive of the Austrian corporation. Thus Steidhoffer became the new executive director, while there was also a deputy executive director for commerce, Attila László, and I remained in charge of technology, procurement and production. Later we also got a deputy executive director for business, Wolfgang Pelikan, who as an Austrian, but he did not get along with our deputy executive director for commerce. Originally, Mr Pelikan had been an auditor. We nevertheless got along with him just fine, he was with us for some two years and then went home. Then we received a new deputy executive director for business, Dr Irma Kelemen, from the neighbouring Sotex

147