Saly Noémi: Szerzetesek asztalánál (Budapest, 2017)

Fűben-fában orvosság

A régi orvoslás túlnyomórészt a gyógynövények használatán alapult, természetes hát, hogy a kolostorkertekben mindenütt termesztették őket, és a botanikai, gyógyszerészeti szakmunkák szerzői a kora középkortól kezdve főként szerzetesek voltak. A Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár is őriz ilyen kódexeket, közülük kettő a kiállításon is szerepelt, ezekből válogattuk a könyvünkben látható szép kis metszeteket.

A növényekből belsőleg és külsőleg használandó szereket is készítettek: a likőrök mellett teákat, teakeverékeket, tinktúrákat (alkoholos kivonatokat), olajokat, kenőcsöket.

A gyógynövényteák tudománya nem egyszerű. Létezik forrázat (infusum), főzet (decoctum), áztatás (infusumfrigide paratum), és ide sorolják a friss leveket is. Amíg csak egy-egy növényből készül gyógytea, nem nagyon lehet hibázni, de ha többféléből, akkor már pontosan ismerni kell a megfelelő mennyiségeket és arányokat, mert egyes növények erősítik, mások gyengítik egymás hatását.

Kolostori teakeverékek ma megint készülnek: Pannonhalmán, Tihanyban és a szeged-alsóvárosi ferenceseknél.

Tihany egyik nevezetességét, a levendulát dr. Bittera Gyula (1893-1970) telepítette meg a 20. század második negyedében az apátságtól bérelt területen. A magokat Franciaországból szerezte be. Bittera a francia mellett idővel angol levendulát is ültetett. A területen más magas illóolaj-tartalmú gyógynövényeket, így muskotályzsályát és izsópot is termesztettek.

Száradó gyógynövények és levendula a pannonhalmi gazdaságban (fotó: Nagy Géza)