Saly Noémi: Szerzetesek asztalánál (Budapest, 2017)
A barátok folyékony aranya
Söröscímke, 1930-as évek (mkvm) A barátok folyékony aranya Hogy eleink inkább bort vagy sört ittak-e, ez lényegében azon múlt, milyen éghajlaton éltek. Ahol megtermett a szőlő, ott bort, ahol nem, ott sört. Sert főzni persze a boros vidékeken is tudtak és szoktak, már csak azért is, mert ha rossz volt a termés, szükség lett rá, és persze ahogy ma is, volt, aki egyszerűen jobban szerette, mint a bort. A sörrel kapcsolatos keresztény legendák is azt bizonyítják, hogy fogyasztásában nagy szerepet játszottak a közegészségügyi megfontolások: az írek védőszentje, Szent Brigitta (457-525) egyik csodája során finom sörré változtatta leprás betegei poshadt ivóvizét, Szent Arnold (580-640) pedig úgy mentette meg Metz lakóit a pestistől, hogy a fertőzött víz helyett sör ivására buzdította őket. A borban - jó esetben - csak az a víz van, amelyet a Jóisten belerakott, a sört pedig hatalmas üstökben, nagy tűz fölött főzik, a forralással egyszersmind kipusztítva a kórokozókat. (Ezt a középkoriak persze még nem tudták, csak tapasztalati alapon okoskodtak.) A nyugat-európai kolostorokban kétféle sört főztek: az erősebbik volt a „cervisia patrum”, az „atyák söre”, a gyengébb a „cervisia conventus”, a szolgáló frátereké. Az apácák is főzték és itták: Rupertsberg apátnője, Hildegardis 1079-ben serfőzéshez való komlóról ír, egy 11. századi német adat szerint pedig az apácák napi 5 korsó sört kaptak. (Mielőtt rémüldözni kezdenénk: alig pár fokos alkoholtartalmú, nagyon gyenge italról beszélünk.) Itthon középkori monostori serfőzésről nincs tudomásunk. Viszont a 13. században Szent 42
