Saly Noémi: Szerzetesek asztalánál (Budapest, 2017)
"Lesz a színbor Krisztus vére…"
A pannonhalmi apátság szőlőskertjei, 1824 (Pannonhalmi Bencés Főapátság) „Lesz a színbor Krisztus vére...” A régi Európában sok helyen rossz volt az ivóvíz, ezért a szőlőtermő vidékeken inkább bort ittak. A borok gyengébbek voltak, mint ma, kezelni, tárolni nemigen tudták, egy éven belül el is fogyasztották, mert megromlott. Szállítása is kockázatos volt (a bor a rossz utakon a rázkódástól megtört, a melegtől tönkrement, a sérült hordóból kifolyt), ezért lehetőleg helyben termeltek, amennyi kellett. Azoknak a rendeknek, amelyeknek voltak birtokai - például a bencéseknek, a pálosoknak vagy a jezsuitáknak a szőlőnemesítésben is nagy szerepük lett. A szerzetesség nem ismeri az országhatárokat: itáliai, német, francia testvérek hozták az új fajtákat, a korszerű borászati eljárásokat. A szőlő jelentőségét mutatja, hogy a 13. században a pannonhalmi bencés apátságot szolgáló 68 jobbágycsaládból 57 szőlőműves volt. A termésnek persze általában csak egy kis része fogyott el a monostorban, a többit eladták, és a bevételt más szükségletekre fordították. A kolduló rendek a hívek adományaira hagyatkoztak, de ők se mindig jártak rosszul. A szécsényi ferencesek Historia domusa (házi krónikája) szerint 1772-ben „olyan áldás volt a borban”, hogy nemcsak három borospincéjük telt meg, hanem „a nagy pince is a refektórium alatt”, és a testvéreknek hordók hiányában abba kellett hagyni a koldulást... 36 Abroncsait vesztett boroshordó a pannonhalmi refektórium egyik freskóján. Latin felirata azt jelenti: „a szabad(os)ság pusztít” (fotó: Nagy Géza)
