Saly Noémi: Szerzetesek asztalánál (Budapest, 2017)

"Üdvösséges ostya, ki megnyitod a menny ajtaját…"

Ostyalapok kivágás után (fotó: Nagy Géza)

„Üdvösséges ostya, ki megnyitod a menny ajtaját...”

A szentmise középponti pillanata a kenyér és a bor misztikus átváltozása Krisztus testévé és vérévé, amelyből ezt követően az áldozok részesülnek. A római katolikus liturgiában a hívek a 13. század óta csak kenyeret (ostyát) vesznek magukhoz, míg a pap iszik néhány korty vízzel hígított bort is. A görög rítusú egyházak megtartották a „két szín alatti” áldozást. A protestánsoknál az úrvacsora mindkét formája létezik.

Az ostya neve a latin hostia, ’áldozat’ szóból ered. Mózes törvénye szerint „semmi ételáldozat, amit az Úrnak áldoztok, kovásszal ne készüljön”. Ezért kovásztalan a zsidó húsvéti pászka és - a firenzei zsinat, 1439 óta - a keresztény ostya is. Ennek tésztája hófehér búzalisztből és vízből áll, kör alakja az isteni tökéletességre utal. Készítése eredetileg a papok és szerzetesek dolga volt: fehér miseingbe (albába) öltözve, zsoltárokat énekelve válogatták és őrölték a búzát, sütötték és vágták a vékony lapocskákat. Magyarországon később a kántor vagy a sekrestyés felesége vette át a feladatot. 1950 után a feloszlatott szerzetesrendek tagjai közül sokan foglalkoztak ostyasütéssel. Ma három helyen készül templomi ostya: Budapesten a Haller utcai Főegyházmegyei Ostyaellátóban, a győri egyházmegye kis üzemében és a baranyai Magyarszéken, a sarutlan kármelita apácák kolostorában. Kétféle méretet gyártanak: a nagyobbikat Úrfelmutatáshoz, a kisebbiket áldoztatáshoz.