Török Róbert (szerk.): MKVM 50. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum jubileumi évkönyve (Budapest, 2017)
Csapó Katalin: A Fortuha ház múzeuma és a Szent György fogadó
muzeológusként már 1978 óta az intézményben dolgozott. Meghatározó huszonöt évet töltött a múzeum élén. Munka közben érte a hirtelen halál hatvanöt éves korában, 2003 augusztusában. 2004-től a múzeumot Kiss Imre igazgató irányítja. A kereskedelmi gyűjteményt 1970-től dr. Pápa Miklós vezette, ekkor még a Hungária körút 17-19. szám alatti épületben. A gyűjtemény és munkatársai csak 1976-ban költöztek fel a Fortuna utcába, ahol újabb lakások megszüntetésével a bejárattól jobbra eső földszinti rész is felszabadult az irodák és kiállítótermek számára. A kereskedelemtörténeti állandó kiállítások a következők voltak: Képek a magyar kereskedelem történetéből (1973), A kereskedelmi reklám története Magyarországon (1977), A kereskedelmi szakmák kialakulása a 19. században (1978), A magyar kereskedelem századunk első felében (1984). Ez utóbbit átrendezték, és A magyar kereskedelem a 20. század első felében címmel 1997-ben újra megnyitották. A kereskedelemtörténeti időszaki kiállítások szintén a már említett Gobelin teremben voltak láthatók: Megalakult a kereskedelmi gyűjtemény (1971), A kávé útja a termelőtől a fogyasztóig (1972), A kereskedelmi szakoktatás története (1975). A kereskedelemtörténeti gyűjtemény első termében (a kapubejárattól jobbra): Egy pesti iparos-kereskedő cég fénykora (1997). A vendéglátóipari gyűjteménynyel közös időszaki kiállítások is készültek: Édes Álom. Csokoládébonbon és cukrászati artisztika (2004), Szódavíz. Egy magyar kultuszital (2004), A cigányzene két évszázada a magyar vendéglátásban (2004).Természetesen számos vándorkiállítás készült mindkét szakma történetéből, amelyeket a fővárosban és vidéken külső helyszíneken mutatott be a múzeum: iskolákban, vállalatoknál, szállodákban stb. Az intézmény harminckilenc évet töltött a Fortuna utcában. Az egyre szaporodó gyűjtemények nagy része külső raktárakba került, elsősorban a bútorok, szállodai, éttermi és boltberendezések, termelési eszközök stb. Az épületben kisebb raktárakban fém-, porcelán- és üvegtárgyak, textíliák, rövidáruk maradtak, valamint a dokumentumtár, a képzőművészeti gyűjtemény, a numizmatika, a könyvtár és az adattár. A Fortuna köz oldalának pincerészében kevésbé kényes üvegtárgyak, porcelánok és fémtárgyak kaptak helyet. Az irodák falait a képzőművészeti gyűjtemény darabjai díszítették. Eladó a ház A rendszerváltás után először 1997-ben írtak ki pályázatot az épület megvásárlására. Ekkor a Gazdasági Minisztérium, a múzeum akkori fenntartója azt szerette volna, ha a kiírásban rögzítik: a múzeumnak a korábbiakhoz hasonló feltételekkel továbbra is a Fortuna utcai épületben kell maradnia. Az Európa-szerte elismert múzeum helyszínének kiválasztásakor a fő szempont annak idején a Vár idegenforgalmi jelentőségén túl az volt, hogy a 18. században itt működött a Fortuna fogadó.8 Az épület értékesítése végül éppen ezért húzódott el. Ekkor még 175 milliós vételárat kellett volna fizetni az ingatlanért. 1997 nyarán egy Japánban élő, magyar származású üzletember vállalkozott volna az ingatlan megvásárlására úgy, hogy együttműködik a múzeummal. Az adásvételi szerződés már csaknem hatályba lépett, de közbejött egy probléma. Mellékelni kellett volna a Gazdasági Minisztérium jogelődjével, az Idegenforgalmi, Kereskedelmi és Ipari Minisztériummal kötött bérleti megállapodást is, ez utóbbi a tárca túlzott elvárásai miatt azonban meghiúsult. A vevő és a tárca közötti négy hónapos vita végére 1998 tavaszán a japán pénzügyi válság tett pontot. A leendő vevő elállt a vásárlástól.9 Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. ekkor „másféle tulajdonost keresett”, azaz felkínálta az ingatlant önkormányzatoknak, kulturális egyesületeknek. Úgy tűnt, hogy 1999 végén a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, 8 Mink Mária: Fortunára várva. HVG, 2000. január 15., 87. 9 Mink Mária: uo. 89. 24
