Török Róbert - Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok. Tanulmánykötet (Budapest, 2016)
Kincses Katalin Mária: Levéltáros a fronton és a hátországban. Házi Jenő emlékei az első világháborúról
KINCSES KATALIN MÁRIA: LEVÉLTÁROS A FRONTON ÉS A HÁTORSZÁGBAN róterembe tudtam jutni és láttam, hogy minden tábornok, törzstiszt együtt van és nagyszámú főtiszt - haj, azonnal tisztában voltam azzal, hogy rám nem kerül a sor, de ha már így is van, legalább szemtől-szembe nézhetem a királyi párt, ez is valami! Mikor a fogadóterem ajtaja megnyílt, mint a csürhe, úgy tódult be a sok tiszt. Mindenki elöl akart állani. Gerstenberg épp csak a tábornokokat tudta az első sorban rang szerint felállítani, voltak vagy 12-en, a többi tiszt félkörben úgy helyezkedett el, ahogy tudott. Én jól elöl állottam, mikor a belső terem szárnyas ajtaja feltárult és azon kilépdelt a királyi pár a kíséretével. Gerstenberg pár szóval üdvözölte őfelségét, majd a tábornokokat egyenkint bemutatta, kikhez a király pár szót szólt, de oly halkan, hogy bár alig 3-4 lépésre állottam, mégsem hallottam semmit, aztán kezet fogott velük egymás után, a királyné pedig csókra nyújtá kis kacsóját. Rám ez a jelenet valami felemelő hatást egyáltalán nem tett. A király slendriánul volt öltözve, a derékszíja ferdén állt, arca vöröses, erélynek az arcán semmi nyoma, a királynénak pedig - a szénfekete szemein kívül - a szépsége igen mesterkéltnek látszott, festékkel, vagy mivel elérve. Semmi melegség sem sugárzott az alakjából ki, mint valami érzés nélküli baba állt ott a férje mellett, mereven. Miután a király a tábornokokkal elkészült, eltűnt a belső teremben szemeink elől, és én vegyes, de semmi esetre sem felemelő érzésekkel indultam meg kifelé. Eszem a királyi környezeten járt, melyben, ha egy magyart láttam, a többi idegen és ellenszenves benyomását keltette bennem, akik bennünket félvállról lenéztek és mintegy megvetőleg szemlélgettek. A harag a torkomat fojtogatta, óhajtottam a szabad levegőt, de a nagy tömeg miatt csak lassan vergődhettem kifelé. Amidőn végre nagy nehezen elértem az ajtóhoz, kit látok ott a lócán fejét lelógatva magában búsulni, mint Wekerlét, a magyar miniszterelnököt.96 Felháborodtam e látványra és véleményemnek hangosan is kifejezését adtam: „Hát ez az ország első embere a király után?” - mondám. Nem tudtam megérteni, hogy miért nem volt a király kíséretében. Hát annyira esélytelen legyen valaki, hogy az őt megillető helyét nem tudja elfoglalni? Szégyenkeztem Wekerle megalázó helyzete miatt, és elgondolkodtam, hogy az, aki ilyen minőségekben nem bír méltóságának megfelelő esélyt kifejteni, vajon nagy és fontos dolgokban megállja-e népe érdekében a szükséges pozíciót, és tud-e, ha kell, kellő fellépéssel az ország törvényeinek érvényt szerezni. Sokáig tűnődtem a kérdések felett és úgy találtam, hogy nem. Szegény Magyarország! Miért van ezekben a sorsdöntő időkben ily gyenge exponensed? Nem fog ez katasztrófákba dönteni? Ki tudja?” 96 Wekerle Sándor (1848-1921) politikus, 1917. augusztus 20-tól 1918. október 30-ig éppen harmadszor volt miniszterelnök.
