S. Nagy Anikó - Spekál József: Gulyáságyú és rohamsisak. A Nagy Háború gyomornézetből (Budapest, 2016)
45. Pazarló bőségtől a nyomorúságig
dezte volna a szükségleteket. Németország ukrajnai gabonabegyűjtése azonban meghiúsult, így a szállítás elmaradt. A lovak és málhásállatok rendkívüli igénybevételnek voltak kitéve. A tüzérek, huszárok, málhásállat-vezetők, parasztgazdaságokból jött trénkatonák - bajtársnak tekintve - próbálták kímélni, jól ellátni és ápolni őket. Mozgóharcokban azonban a hátaslovakról napokig nem került le a nyereg. Nagy részüknek nyeregnyomása, csűdsömöre és bőrgyulladása volt, gyakran elrühesedtek. A patkolásokat nem tudták időben elvégezni. Az agyonhajszolt lovak a járhatatlan utakon végső erőfeszítéssel sem voltak képesek vontatni az ágyúkat, mozgókonyhákat, tábori sütödéket, a trének nehéz kincstári járműveit, szerkocsijait. A túlterhelt málhásállatokat olykor méteres hóból kellett kiásni, vagy lavina sodorta el őket. A lovak esőben, sárban, hóban-fagyban a szabadban töltötték az éjszakákat. A hadi porciót nem kapták meg, itatásuk rendszertelen volt. Zabhoz alig jutottak, helyette pótszerekkel, szalmával, falevelekkel, fűrészporral, denaturált cukorral stb. táplálták őket. A fák kérgét, gallyait lerágták, megkopasztották a zsúppal fedett háztetőket. A teljesen legyengült lovakat a hajtok sem hízelgő szavakkal vagy bátorítással, sem ostorozással nem tudták mozgásra bírni. Ápolatlanul, megbetegedve, csontvázra fogyva tömegével dőltek ki. A földdel kevert gyökerek, mohák elfogyasztásától, a homokos víz ivásától megbetegedtek és elhullottak. A hadra kelt sereg havi lóvesztesége 25 000 állat volt. Amit a tisztek a háború előtt el sem tudtak képzelni: az ágyúk, lóvontatású vasutak stb. állva maradtak. Állásharcoknál azonban nekik is jól ment a soruk. Illatos szénát kaptak, az istálló híján borpincében elszállásolt lovakat borral itatták, kondíciójuk, kinézetük a felismerhetetlenségig javult. A haderő tartalék élelmi készletekkel nem rendelkezett. A hadműveletek anyagi előkészítése - így az 1917. október 24-én megkezdett caporettói áttörés és az 1918. június 15-én indított piavei offenzíva - már csak a hadműveletekben részt nem vevő seregtestek rovására történhetett. Az élelmezés mennyisége és minősége nem állt arányban a hadi terhelésekkel. A krónikusan alultáplált, tartósan nehéz körülmények között szolgáló frontharcosok legyengültek, szervezetük ellenállóképessége csökkent, a megbetegedettek száma nőtt. A hadszíntereken működő seregtesteknél 1914-ben 283 256 megbetegedés történt, 1915-ben 724 024, 1916-ban 806 860. 1917-ben a megbetegedettek száma 1 016 219 főre ugrott, 1918-ban 917 830 fő volt. (A fegyverszünetet 1918. november 3-án kötötték meg.) Dr. Bartos Dezső „Háborúk és járványok" című cikkének adatai szerint1 1914 és 1917 között 3 188 000 fő kapott fertőző betegséget. Az okok között első helyen az alultápláltságot említette: „A hiányos élelmezéshez jött még a megerőltetés, a hideg, az eső, a rossz higiénés viszonyok... A rosszul, elégtelenül táplált és ruházott hadsereg harcképessége nem csak fizikailag, hanem morálisan is fokozatosan romlik." A hadvezetés a maga követelményeit élelemmel, fegyverrel, lőszerrel, felszereléssel és ruházattal kiválóan ellátott, erőtől duzzadó, kipihent katonákhoz mérte. A háborúban elszenvedett kudarcok ellenére - a Németországgal szembeni kötelezettségvállalás alapján - gigantikus offenzíva gondolatát szövögette egyszerre az Alpesekben és a Piavén keresztül - az éhhalál szélén álló frontharcosokkal. Súlyos hadvezetési hibák közepette ötven kilogramm átlagsúlyú, toprongyos, hadi fáradalmaktól elgyötört, hiányosan ellátott harcosoktól várták a döntő csata sikeres megvívását a kiválóan ellátott ellenséggel szemben. A végső katasztrófához vezető, illuzórikus elképzelésektől az ellátásért felelős vezetők leghatározottabb tiltakozása sem tántorította el a hadvezetést, mint ahogyan az az évszázados tapasztalat sem, amely szerint a Piave az offenzíva tervezett időszakában rendszeresen megárad. A keleti hadszíntérről katonavonatok százai szállították a jobb ellátásban reménykedő csapatokat a tiroli gleccserfrontra és a Piave folyó térségébe. A katonákat több héten keresztül kellett volna kiadósán táplálni a két hadseregcsoport kötelékébe sorolt, mintegy 1,5 milliós létszámmal tervezett, lavinaszerű támadó hadművelet felkészülési időszakában. Erre azonban még a főcsapást mérő 11. hadseregnél sem volt lehetőség. A Monarchiában és a szerb katonai főkormányzóságnál a korai aratással és csépléssel is csak enyhíteni lehetett az éhínségen. Az 1918. június 1. és 15. közötti válságos időszakban a II. Vilmos császár és IV. Károly király személyes levélváltását követően leszállított kétezer vagon német lisztnek köszönhetően sikerült elkerülni a katasztrófát. A hadsereg- főparancsnokság a szerbi-1 Magyar Katonai Szemle, 1939. 8. sz. 248 I MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM
