Kovács Ferenc et al.: Fardagály és kámvás rokolya. Divat és illem a 19. században (Budapest, 2010)

Egy kis 19. századi illemtan

Egy kis 19. századi illemtan

ataloknak a házi mulatságok, a bálok, télen a korcsolyapályák nyújtottak találkozási lehetőséget. A házi összejöveteleken a papák kártyáztak, az asszonyok tereferéltek, a fiatalok szolidan szórakoztak. Tánccal, játékokkal ütötték el az időt.

Az udvarló és baráti látogatások már természetesen azt célozták, hogy a fiatalok közelebb kerülhessenek egymáshoz. Ilyen találkákra meghívás nélkül nem lehetett menni. Itt már külön kötelességei voltak az udvarlónak. Fontos - és jelzés értékű - volt a pontosság s ha egyik helyiségből a másikba vagy a kertbe vonultak, a fiatalember karját kellett hogy nyújtsa a család legidősebb hölgytagjának. Az időjárásról és a leány hogylétéről nem illett kérdezősködni. Ha a házigazda a látogatást félbeszakította, kénytelen-kelletlen, de távozni kellett.

Ebéden való részvétel

Ebédmeghívást csakis gyász esetén lehetett visszautasítani. A ház asszonyának ügyelnie kellett arra, hogy a vendégek lehetőleg azonos társasági körből kerüljenek ki, és ne érezhessék kellemetlenül magukat. A meghívásra 24 órán belül válaszolni kellett. A „villásreggelit” délben, az ebédet egykor tálalták. Késésként városban 15 perc, vidéken 30 perc volt megengedett. Ebédhez nemcsak a háziaknak és a vendégeknek, hanem a cseléd(ek)nek is kifogástalan öltözékben kellett megjelenniük

Az asztalfőre a legidősebb, a legnagyobb rangú vagy a legidegenebb vendéget ültették. A tálalást az ő jobb karjától kezdték, utolsónak kapott a háziaszszony. A legfiatalabbak az asztal végén, a gyerekek gyakran teljesen külön, az úgynevezett „macskaasztalnál” foglaltak helyet. A felszolgálók bal felől kínálták az ételt, jobb felől pedig a bort. Terített asztalnál, evés közben lehetett beszélni, de csevegni nem, komoly vitákba bocsátkozni pedig egyenesen tilos volt.

Ami a terítést illeti: rendes háznál nem lehetett hajtás az abroszon, az asztaldísz desszerttál és virág volt. A vendégek térdükre szalvétát terítettek. Asztalkendő redőiben tartották a kenyeret is, amelyből kézzel törtek. Mártogatni tilos volt, a levest fújni szintén. A vajat csak falatra lehetett kenni. Vendégségben nem illett sokat szedni, amiből kevés volt, abból alig vagy egyáltalán nem vettek. Az ételt nem volt szabad minősíteni. Kést nem lehetett a szájba venni, a villának pedig angol módra, a domború részére ügyeskedték föl a falatokat. Több fogást is lehetett ugyanabból a tányérból enni. A kanalat az evés befejeztével a tányérban hagyták, vagy a „padkára” helyezték. A padka egy kis fadarab volt - később míves fém vagy üveg „késbak” vette át a szerepét -, erre kellett támasztani az evőeszközöket, hogy be ne szennyezzék az abroszt. A reformkorban még maguknak vittek kést-víllát a meghívottak Aki megszomjazott, a felszolgálótól kérhetett bort és vizet. Bort először a leves

to potential in-laws - and if they wished to move to another room or into the garden, the young man was obliged to offer his arm to the oldest lady of the family. It was considered impolite to ask about the weather or the age of the young lady. If the host decided to break off the visit, there was no room for argument, the suitor had to leave.

An Invitation to Lunch

Invitations to lunch could only be declined if one was in mourning. The lady of the house had to pay attention to make sure that the guests were all of a similar social circle and would not feel out of place. Invitations were to be replied to within 24 hours. “Brunch” was served at midday and lunch at one. In the city it was permitted to be 15 minutes late, while in the provinces 30 minutes was the time allowed. All those attending lunch had to be meticulously dressed, including of course the hosts and the guests, but also the servants).

The oldest, the highest ranked or the most foreign guest took the head of the table. Serving began from his right arm, with the lady of the house being served last. The youngest were seated at the end of the table and children often sat totally separately at the so-called “cat’s table”. The parlour maid or butler would serve food from the left and wine from the right. Talking was permitted at the table while eating but chatting was not and getting into serious debates and argument was most definitely prohibited.

As far as the table settings are concerned: a proper household could never have a crease in the tablecloth; table decoration consisted of a dessert bowl and flowers. The guests laid their napkins onto their laps. Bread, which they broke by hand, was also kept in the folds of napkins. Mopping up sauces with bread was forbidden, as was the blowing of soup. Butter could only be spread onto morsels ofbread, not the whole slice.

When a guest, it was impolite to take too much of something ofwhich there was little, or from which others had hardly or not at all taken. It was not permitted to comment on the quality of the food. Knives could not be placed in the mouth and food was conjured onto the concave part of the fork in the English manner. Several courses could be eaten from the same plate. On finishing eating spoons were left in the plate or placed on the “padka” (little rest). This was a small piece of wood - a “knife-horse” made of ornate metal or glass later took its place - on which cutlery was to be placed so as not to dirty the tablecloth. During the Age of Reform, guests often brought their own knives and forks. Those who were thirsty could ask the waiter for water or wine. Wine was first served after the soup, and only straight. (When soda water became popular in the latter third of the century, it became fashionable