Harmati Gábor: Utasellátó 60 (Budapest, 2009)
2 a háromágyasban (2. osztály). A fix elsőosztályú: 1, 2. A páratlan az alsó ágy, a páros a felső. Kézbe is kaptunk jegyet, vehettünk fel utast, azt precízen jegyezni kellett. Volt a pontozóív, kikockázva, megszámozva, ahogy az ágyak vannak. Ahol beszállt az utas, azt az ágyat bepontoztuk felül, kipontoztuk, ahol kiszállt. Az ellenőr nézte, ha nem volt bepontozva, az fekete utas volt, vagy jelezni kellett, hogy kalauzi eladás. Behúzott a vonat, jött a targonca az áruval. Öt-öt bor: bikavér, kétfajta tokaji (édes és szamorodni), 20 üveg sör, 10 brandy, 10 cseresznye (féldecis), édesség, desszert (sárga, zöld és fehér csomagolásban voltak, a színe meghatározta az ízt). A fülkékben kancsóban ivóvíz, üvegpohár. Porcelán mokkáscsészéket használtunk - minőségi felszerelés volt. Indulás előtt a takarítók ágyaztak, de a célállomások közül csak Bukarestben. Velük volt ilyen szerződés. A többi helyen mi takarítottunk és ágyaztunk. Réz fogantyúk voltak, szidolozni is kellett... Összetett munka volt ez, érteni kellett a kiszolgáláshoz, szállodai jellegű dolgokhoz is - törülköző, szappan, ágynemű, pohár... Le kellett törölni a korlátot, ott állni feszítve, várni az utasokat. Felsegíteni, jegyet megnézni. Dupla eladáskor, ha volt hely, köteles voltam adni annak is, aki nem szerepelt a diagramon. Indulás után, ha fél órán belül nem jelentkezett az utas, eladhattam a helyét. Vasúti és hálókocsi-jegyet átvettem, fogtam a bőröndöt, segítettem. Volt borravaló, akkor még adtak. Volt olyan utam, hogy 300 nyugatnémet márkát kerestem! Helyrekísértem, kérdeztem, fogyaszt-e valamit. Amikor a vonat elindult, végigmentem, ellenőriztem. Volt a fülkében egy főkapcsoló, olvasólámpák, a kalauzfülkében csengők, ágyszám szerint. Ahonnan csöngettek, oda kellett menni. A kezdet kezdetén volt egy visszapillantó tükör is a folyosón, a kalauzfülkéből fekve is láttam, mi van kint - nyitott ajtónál, mint a nyúl a bokorban, úgy aludtunk. Fűtők is voltunk. Volt fehér kesztyű meg munkáskesztyű - salakolni nem lehetett fehér kesztyűben! Meg kellett tanulni fűteni, vízteleníteni. Felülről tüzet rakni, huzatot beállítani - aki ezt nem tudta, ráfizetett, hamar bealudt a tüze, akkor aztán nem volt nyugta, folyton szaladgált. Szenet mindig a legolcsóbbat adták, úgy hívtuk: tűzoltószén. Külföldről mindig többet hoztunk, hogy a kollégáknak is maradjon jó brikett vagy sziléziai szén. Loptuk a szenet, magyarán. Nem volt szabad, de elnézték. Volt két széntároló szekrény, a két kocsi közti átjáróra, a szufléra nyílt. Vödrünk egy volt, egy vas felmosóveder, kartonban vagy ebben a vederben szereztük a szenet. A szeneslapátot Edlinger-lapátnak hívták, egy kollégáról, Edlinger Gézáról, ő tanított is engem. Spéci lapát volt, hogy beférjen a széntároló-nyíláshoz. Télen korábban kellett menni, a takarítók is tartották a tüzet, mert elfagyott volna a rendszer. A szorgalmasabba salakolt is. Egyszer, még nem volt utas, gondoltam, lerendezem a kazánt, szedtem ki a salakot, kezdtem tüzet rakni - megjelent Bessenyei Ferenc. - Hát te, fiam, mit csinálsz itt? Mondom, megrakom a tüzet, művész úr, hogy ne fázzunk.
