Harmati Gábor: Utasellátó 60 (Budapest, 2009)

„A hatalom jezsuitája" Gerő Ernő 1898-ban született. Húszéves kora óta tagja volt a kommunista pártnak A tanácsköztársaság bukása után Bécsbe, majd a Szovjetunióba került. A második világháború alatt a Vörös Hadsereg tagjaként az ellenséges hátországban és a hadifoglyok között végzett propagandamunkát. 1944 decemberében az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, illetve utóbb a kormánytagja lett, mint közlekedési miniszter. 1948-ban tagja az MKP-SZDP Politikai Bizottságának és a két párt egyesülését lebonyolító szervezőbízottságnak. Ez év őszétől a létrejövő Magyar Dolgozók Pártjának főtitkár-helyettese, majd 1952. novemberétől kezdve a Minisztertanács elnökhelyettese is. Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt háttérbe szorul, onnan próbálja gátolni a kormány gazdasági politikáját. Az egyébként kiváló szervezőtehetséggel megáldott Gerő Ernő nagymértékben felelős volt a súlyos gazdasági helyzet kialakulásáért, hiszen a pártvezetőség gazdasági ügyeinek felelőseként ő tett javaslatokat többek között a nehézipar erőltetett fejlesztésére. A vasút helyreállításában elért eredmények azonban tagadhatatlanul árnyalják a róla kialakult negatív képet. 1956. júliusában az MDP első titkárává választották, e minőségében utazott Jugoszláviába október 15-én, ahonnan 23-án este érkezett vissza, és azonnal, telefonon kérte a szovjet csapatok beavatkozását Hruscsovtól. Az MDP KV 1956. október 25-i ülésén leváltották, 29-én családostól Moszkvába szállították. 1957. februárjában határozatot hoztak, hogy többé nem térhet vissza Magyarországra, de „száműzetését" már márciusban egy évre csökkentették. 1960-ban hazajött, nyugdíjasként fordításokból élt. 1980-ban halt meg Budapesten.