Kiss Imre: Szódavíz, egy magyar kultuszital, Szikvíz ipartörténeti album (Budapest, 2008)

Itt a felnőtt és gyerek, itta öreg és fiatal, itták az egészségesek és a gyengélkedők. „Csak egy kis szódát adj innom, fiam" - rebegte a beteg az ágyában, mert az nem egyszerűen csak a szomjat oltja, hanem az életet hozza vissza, testbe-lélekbe. Akkoriban még házhoz hozták, asztalunkra tették a kávéházban, a vendéglőben vagy a kiskocsmában; vagy éppen elbandukoltunk érte a szatócshoz, esetleg magához a szódáshoz. Később az tán csak patront vittünk haza a közértből, de akkor is ott volt a szifon heylye a konyhában. Kö20th century - soda was drunk by all and sundry. It was drunk by adults and children, the old and the young, the healthy and the sick. „Give me just a drink of soda, my son" - murmured the sick in their bed, because it did not only quench the thirst, but brought back life into soul and body. Those days it used to be brought to our homes, put on our table in the coffee house , tavern or a small drinking hole; other times we walked to the chandler, perhaps the maker himself so as to collect it. Later we took home the cartridges from the grocer's, but the place of the prazel a csaphoz, esetleg a kredencen vagy az asztal végében. De mindig tálcán, néhány po hárral, mert ugye elcsöpög szegény. Volt, aki pincében, kút ban, hűtőben tartotta, ma a frizsiderben, mert akkor érvényesül igazán a hatása. Azt hiszem igazuk van. Hányszor elhangzott a konyhában, „mondtam már, hogy ne vedd a szádba!"; máskor, és még ingerültebb hangon: „ki itta ki már megint?" Mert az, ugye, elvileg alapelv lenne, hogy aki kiissza, az csinál újat. A boltiért meg szalajtották az embert vagy az ember fiát-lányát. „Jó, de biciklivel megyek!" - volt gyakran a válasz, mert arra több felfért, még ha szatyorban vagy kosárban is. Amúgy kézben: kettő-kettő. Ha ketten mentünk, az már nyolc, annál több üveg pedig kevés háztartásban volt. Es közben jókat lehetett beszélgetni: egymással, a szembejövőkkel vagy akikkel a boltban futottunk össze. Majdnem olyan volt ez, mint Baráti körben Friendly companoins na syphon was in the kitchen, near the tap, perhaps on the kitchen cupboard or the table. It was on a tray in the company of some glasses, because it let out some drips now and then. Some kept it in the cellar, lowered in the well, put it in the fridge - today's the right place is the fridge, because it tastes best when cooled down. They are right, I guess. It is a recurring sentence in the kitchen: „I have told you not to take it in your mouth" or in other cases with some anger: „VVho has drained it again?" Because, in principle, it is a rule that if you take the last drink, it is you who is supposed to make a new one. In order to get one from the shop, sons or daughters were sent, and the typical answer was: „All right, but I will take my bike!", because they could carry more in bags or baskets. Otherwise, two in the left and two in the right hand. Having a companion meant eight bottles but very few families had more than