Saly Noémi: Café?! Változatok és változások Időszaki kiállítás 2007. február–május (Budapest, 2007)

Zeke Gyula: „Annak az árából már kávéházat lehetne nyitni...!" Egy kiállítás képei ele Amikor a - kávéházakban élő Nagy Lajos múlhatatlan regényét megidéző - „Budapest Nagykávéház" című kiállítás 2001. november 25-én az Ernst Múzeumban megnyitotta kapuit a delejes tárgy múltjára szomjazó és jelenét áhítozó közönség előtt, ámulva álltunk és néztük egészen 2002. január 6-ig a Saly Noemi és Gönczi Ambrus kurátorok által összeállított, páratlanul gazdag anyagot. Alltunk és sétáltunk teremről teremre a falak és a vitrinek előtt, gyönyörködtünk, és tudtuk, hogy ezek a fény- és mozgóképek, ezek a csészék és asztalok, az a szepárészófa és azok a hangok így soha többé nem fognak összeállni, s miközben előre szomorkodtunk efölött, kissé tanácstalanok is voltunk, vajon mikor és milyen megközelítésben rendezhetünk Budapesten ismét valami hasonló kiállítást. Mert elégedetten láttuk ugyan, hogy az elvtársak elképzelése kudarcba fulladt, és nem sikerült végképp eltörölniük a múltat, az is világos volt, hogy még egyszer így megidézni nem csupán gyakoriali okokból lesz lehetetlen, de nem is érdemes és nem is kívánatos. Az emlékezésnek is megvannak a maga stációi, s e személyes tapasztalásban igazát rendre bizonyító tétel mellőzhetetlen erővel tagolja a közösségi emlékezel útjait is. Tudtuk tehát, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a múltba belelépni, és nem is akartunk így lenni. Várakozó aggodalommal néztünk ugyanakkor a bizonytalan jövőbe, amelyről sejthettük, hogy szemérmetlen öregedésünkön túl is bőven tartogat kellemetlen meglepetéseket, nem tudhattuk azonban, hogy a fejleményei merre és mire fogják majd irányítani koffeinpárás tekintetünket. A város akkor már ígéretes, ám kétségekkel terhes kávés jelenéből serkent várakozásainkat azonban ma könnyű egyetlen mondatban összegezni. Tettünk mar valamit a múltért, most a valóságon a sor. S a valóság, kávés szempontból először az életünkben, végre a sarkára állt, ha a régi nagykávéházi sarkokra jobbára nem tudott is már, mert azokat elfoglalták a bankok es a gyorsetető üzletláncok. Egyre nagyobb számban nyíltak a magukat cafe-nak, kávéháznak, kávézónak vagy legalább annak is nevező új es újabb helyek, s nemsokára jól láthatóvá vált, hog)' Budapest a kávés nyilvánosság terén végre ismét egy nagyarányú alapítási láz, eg)' új konjunktúra éveit éli. Látható és már kockázat nélkül kijelenthető volt az is, hogy ez a konjunktúra az 1990-es évek közepének szórványos alapításai nyomában az évezred utolsó két évében kezdett lábra kapni, az ezredfordulót követően erősödött meg, s vált további egy-két éven belül tömegessé. E folyamat 2004. őszén már sürgetővé tette eg)' budapesti kávés bédekker összeállítását, amelyei Franki Aliona lotos társammal magam készíthettem el, s amely 2005. márciusában meg is jelent. (Kávézók kalauza. Kávéházak, kávézóik és presszók Budapesten a harmadik évezred küszöbén. Budapest, Enciklopédia Kiadó, 152 p.) Az addig megnyílt helyek döntő hányada láthatólag azóta is életképes, ma is nyitva áll, az alapítási laz pedig egy kávécseppet sem hagyott alább. Kézenfekvőnek tűnt tehát a gondolat, hogy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum mostani kiállítása - amely a MaDok országos múzeumi kiállítás-sorozat keretei közé illeszkedik -, már ne Budapest kávéházi múltjára összpontosítson, hanem a különféle kávés helyekkel napjainkra végre újra megtelő városi mulassa be. E szándék tükröződik a kiállítás anyaga első látásra szokatlannak tetsző összetételében. A kávéházi múlt csak jelzésszerűen van jelen, és a sok évtizedes presszókorszak képei is előkészítik csupán az új konjunk-