Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1976 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1976)

Gadanecz Béláné: A vendéglátóipari dolgozók szakszervezeti mozgalmának sajátosságai

tése folytatódik, a szervezett munkások fölmennek Adrássyhoz és arcába dobják az összes alapszabályokat; Vágó pedig azt írja 1909 januári cikkében, hogy ha az ember gondolkodni kezd, akkor „valóban oroszul kezd gondolkodni". A vendéglátóipari munkások 1908 december gyűlésein kezdeményezték azt a fővárosra kiterjedő munkanélküli akciót, amelyet januárban fölkarolt a Szakszervezeti Tanács is... A mozgalom szinte vonzási központja ekkor a baloldalnak, közösen fejlesztik és védik ezt, a vendéglátóipari gyűléseken rendszeresen felszólalnak, akcióikat támogatják a más szervezetekben dolgozók is (Strasser József, Szabados Zádor, Tarczai Lajos, Landler Jenő, Vántus Károly, Rudas László). S bázist jelentettek abban az értelemben is, hogy — a hasonló szervezetekkel együtt — biztosították a baloldal részvételét a Szociáldemokrata Párt, illetve a magyarországi szakszervezetek kongresszusain. 1907 tavaszán, az MSZDP XIV. kongresszusán az agitáció elégtelenségét, a községi politika, valamint a nemzetiségek közötti munka elhanyagolását bíráló László Jenő a kávéfőző szakegylet küldötte, aki védőügyvédi munkával mindvégig támogatta a vendéglátóipari mozgalmat. A párt XV. kongresszusán a pártvezetőktől példamutató, puritán életmódot követelő Vágó Bélát a kávéházi pincérek delegálták. Az 1908. januári, IV. szakszervezeti kongresszuson a kávéfőzők szervezete határozati javaslatban sürgette a nagy ipari szövetségek kialakítását, és az összes szakmák területenkénti összefogását. Küldöttük, Kovács József pedig visszautasította azt az értelmiségellenes hangulatkeltést, amellyel lényegében a baloldalt támadta a Szakszervezeti Tanács elnöke. Alpári Gyula kapcsolata a vendéglátóipari szakszervezetekkel korábbi, mint ellenzéki tevékenysége. 1907 második felében ugyanis több cikket küldött Németországból a szaklapnak. Ám egyik vendéglátóipari szakszervezet sem tartozott Alpári tömegbázisához. Még akkor sem, ha a Leipziger Volkszeitung 1909. november 23-i számában megjelenő, pártvezetőséget bíráló írásában — négy másik szaklap mellett — a pincérek szaklapjára is hivatkozott, mint olyanra, amely ugyancsak vádat emelt a munkásérdekek elárulása ellen. A szóban forgó betegpénztári ügy, amelyben egyébként a vendéglátóipari munkások már egy évvel korábban is hallatták hangjukat, éppen azt szemlélteti, hogy miben különbözött Vágó Béla ellenzékisége Alpáriétól. Alpárinál a szociáldemokrata vezetők korrumpálásának vádja dominált, a Vágó vezette mozgalomban viszont a munkásbiztosító pénztárak állami felügyeletét gyakorló hivatal munkásellenes önkénye elleni harc. Ez utóbbi volt a konstruktív megközelítés. És itt, azt hiszem, indokolt egy pillanatra megállni. A vizsgálat nem terjedhet ki csupán arra, hogy milyen hatással voltak a baloldali vezetők saját szervezetükre. A szakszervezeti vezetőknél különösen jelentősnek látszik a mozgalom és vezetői közötti kölcsönhatás. Vágó Béla harcmódjának sajátosságait, s Alpári taktikáját bíráló felszólalását az MSZDP 1910-es kongresszusán — nem érthetnénk teljesen e szakszervezeti mozgalomban szerzett tapasztalatai nélkül. Ő soha nem használta az általa szerkesztett szaksajtót sem vádaskodásra, sem a pártvezetőség elleni általános támadásra, s kritikájának hangneme is eltért az Alpáriétól. Vágó, a sárga mozgalom elleni harc vezetője, má325.