Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1976 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1976)

Pálmány Béla: Szécsény mezőváros és környéke kereskedelme és vendéglátása 1728-1848

Már 1728-ban tudunk néhány szécsényi kézművesről, akik csak paraszti munkákból szerzett jövedelmeik mellett űztek ipari tevékenységet is, 1765-ben azonban már kiterjedt iparostársadalom képe áll előttünk.

4 A mezőváros 271 adózó, taksás (taxalistae) nemes, konvenciós vagy zsidó jogállású háztartásából 73 (26,94%) mesterséget űzve szerezte kenyerét. Az egyes ágazatok közül a ruhaipar (összesen 20 szabó, takács, szűcs, gombkötő mester) és a bőripar (összesen 19 csizmadia, varga és tímár iparos) volt a legjelentősebb, de 5 korcsmárost, 4 pálinkafőzőt, 2 mészárost, 5 kőművest, 4 pintért, 3 asztalost, 4 lakatost, 2 kovácsot, 1 ötvöst és más mestereket is összeírtak ebben az esztendőben. Az 1770-es években már három céh is működött ehelyütt, a csizmadiák, szabók és vargák tisztes testületei.

5 Tagjaik számát, alakulásuk, kiváltságlevelük pontos évét, sajnos, nem tudjuk. A XIX. század elején, a Helytartótanács az alábbiak szerint bocsátotta ki a „megigazított" céhprivilégiumokat: 1817: magyar tímárok, 1818: csizmadiák, 1822: szabók, 1838: pedig a lakatos, asztalos, kerékgyártó, kovács, nyerges, kőműves, ács, kéményseprő, rézműves, molnár és pékmesterek közös céhének megalakulását jelentette.

6 Az 1828-as országos összeírás szerint a 419 adózó családfő közül 65 (15,51%) élt mesterségéből, 15 segédet foglalkoztatva. E 80 fő az adóköteles felnőtt lakosság 10,66%-át tette ki, vagyis elég csekély hányadot, ráadásul 19 mester csak az év egy részében gyakorolta iparát. Az egyes ágazatok közül ismét csak a ruhaipar (32 mester és öt segéd, közülük 13 szabó, 1 segéd, 13 takács, 4 segéd, 3 szűcs, 1—1 kékfestő, gombkötő, szűrszabó) valamint a bőripar (19 mester és öt segéd; közülük 9 csizmadia mester, 2 segéd, 7 tímár és 2 segéd, 3 varga, 1 segéd) állottak az élen, rajtuk kívül 4 mészáros, 2—2 asztalos (1—1 segéddel) és pintér, 1—1 pék, kovács, kerekes, üveges, borbély és dohányvágó iparos került még az összeírásba. Az ipar szerkezete tehát bizonyos fokig megváltozott, amennyiben a szabók és takácsok száma nagyot emelkedett és a ruhaiparban foglalkoztatták a mesterek felét. Az 1845-ben készült megyei dikális összeírás szerint

7 106 nem nemes iparos mestert találtak, köztük 22 csizmadia, 9 varga és „czipészvarga", 7 szűcs, 15 takács, 15 szabómestert. 1854-ben pedig 85 iparosműhely működött Szécsényben 22 segéddel és 31 inassal.

8 Ha azonban eme adatokat Losonc vagy Balassagyarmat egykorú adataival összevetjük, megállapíthatjuk, hogy e két mezővárosban számottevőbb iparosréteg tevékenykedett. Nógrád a történelmi Magyarország centrális vidékén terült el, egyaránt messze az országhatároktól és az akkoriban fő közlekedési útvonalakat képező nagy folyóktól. Mocsáry Antal is beismerte, hogy a „megye nem dicsekedhet a szabad királyi városokhoz vagy a Duna és Tisza környékéhez hasonló nagy kereskedelemmel, de itten csak tengelyen, nagy fáradsággal és sok idővesztéssel folytattatik a kereskedés és leginkább csak az országos és heti vásárokra van szorítva".

9 Az utak közismerten járhatatlanok voltak terhes kocsikkal az év nagyobbik felében. Mégis, Szécsény viszonylag forgalmas utak kereszteződésénél feküdt. Váctól Balassagyarmaton és az Ipoly völgyén át Losoncra, majd innen Kassa vagy Körmöc- és Selmecbánya felé országos „Hadiút" vezetett, melyet éppen Szécsénynél ért el az Alföldről Pásztón és Ecsegen át 104