Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

Gadanecz Béláné: A vendéglátóipari dolgozók helyzete és mozgalma a szocialista szervezkedést megelőző évtizedekben

Az 1884. évi XVII. tc. 99. §-a értelmében minden segédnek munkakönyvvel kell rendelkeznie, a kereskedelmi miniszter rendelete szerint a fogadókban, vendéglőkben, kocsmákban, sörházakban, kávéházakban és kávémérésekben alkalmazott pincéreknek is. A BPE küldöttsége a kereskedelmi államtitkárnak fejezte ki a pincéri kar legmélyebb köszönetét a kegyességért. Az a tudat, hogy ezentúl a pincérek nem cselédek — buzdítólag hathat állampolgári kötelességeik teljesítésére — fűzte az eseményekhez a kommentátor. Az iparossegéddé minősítéshez a pincérek — korabeli hangadóik hatására — a „társadalmi emelkedés és tekintély" kivívásának illúziójával közeledtek. A következő évtizedben már érlelődött az a felismerés, hogy alapvető problémáik megoldatlanul maradtak. A társadalmi emelkedésért folytatott küzdelem részkérdéseként terelődött a figyelem a tanonckérdésre. A vendéglátóiparban sokáig ismeretlen volt a tanoncszerződés. Az 1870-es évek végétől a kötelező tanidő bevezetését olyan eszköznek tekintették a pincérek, amely a magasabb képzettség elsajátítása révén a „szolga" kategóriából való kikerülést biztosítja, s egyben a „jövő nélküli" pincér foglalkozást perspektivikussá változtatja. Szóvá tették: sok gazda csak fiatalokat alkalmaz, az idősebbeket ínség fenyegeti; a pincérek gazdasági-társadalmi léte „a legingatagabb alapra van fektetve"; ők „a társadalom modern rabszolgái".

2

4 A fiatalokat feltétel nélkül vették fel a vendéglőkbe borfiúknak, a kávéházakba pikolóknak. Négy-hat évi szo

1 gálát után, húsz éven felül sem volt semmi biztosíték arra, hogy előléptetik éthordóvá, kávéházi felszolgálóvá. A nyolcvanas években megfogalmazódott a követelés: ne borfiút tartsanak, hanem tanoncot szerződtessenek.

2

5 A borfiú pihenője, Robert Schiff festménye 282