Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

Fazekasné Scharle Ilona: A magyar vendéglátóipar szaknyelvének történetéből

vetítéssel jutott hozzánk. Kedvelt étel volt, főve hús mellé adták. A XIV. században murkony alakban találkozunk vele. A retket a XI—XII. században ismertük meg a szlávoktól. Ma nyersen fogyasztjuk, de akkor nyersen is, és főve hús mellé használták. A szláv retek szó eredeti forrása a latin radix gyökér jelentésű szó. A tök a XI—XII. század óta használatos a magyar konyhákban és a tréfálkozásokban. Nevét tuk, tök formában írják a XIV. századtól. Ma is sok becéző, tréfás neve van; úritök, dinka, linka. A szláv eredetet az igazolja, hogy az ószláv nyelvben található tyky az alapja a magyar tök névnek. A XIX. század közepétől a kártyaszínek között is szerepel a tök, német hatásra. A tök és a dinnye között sok közös vonást fedezhetünk fel, nemcsak a piacon dinnyevásárlás közben, nemcsak biológiai téren, hanem nyelvileg is. A dinnye is szláv eredetű. Nagyon korán megismert, kedvelt, növény. Helynévként a dinnye már 1038-ban előfordult. A mák. a rozs és a zab is szláv eredetű. A rozsot és zabot a szláv törzsektől még a honfoglalás előtt megismerték őseink, az állattenyésztéssel kapcsolatban, de közismertté a honfoglalás után lettek. A rozs csak 1292ben fordul elő először helynévként, a zab pedig 1211-ben, ez érthető, hiszen csak ekkor térnek át őseink az intenzívebb állattenyésztésre. A zab szóval rokon és a szláv eredetű zobati szóból származik a magyar zabálni ige is. Nehéz elképzelni, hogy ez eredetileg annyit jelentett, mint madár módjára csipegetni, szemeket felszedni. Akire ma azt mondjuk, hogy zabál, annak evése nem sokban hasonlít a madár csipegetésére. Hogy megváltozik a szó jelentése. A ló mellett csipegető madárról a lóra is átvivődött a szó, így nyerte a csipegetésből mai értelmét: falni, mohón enni. A hajdina kása is kedvelt lehetett, több néven ismerték. Nevezték pohánkának, a XVI. században pedig tatárkának, pogány gabonának, tatárgabonának. A hajdina szláv eredetű, a pogánygabona, tatárgabona pedig a német Heidekorn (hajdina) tükörfordítása. Ha már a gabonafélékről beszélünk, meg kell mondanunk, hogy néha a jövevényszó nemcsak azért honosodik meg, mert az új fogalomra, amit más népektől ismertek meg őseink, nem volt saját szavunk, hanem gyakran kiszorítja az eredeti magyar szót, vagy a régebbi jövevényszót. Például ed szavunkat kiszorította a szláv gabona, séd szavunkat, melynek emlékét egy jászsági folyó őrzi, a szláv patak, ősi mezech szavunkat a szláv ruha, a török eredetű ürmöst a német vermut. A X—XIV. század sok változást hoz az állatnevekben a letelepedés, a tenyésztés miatt. A szláv hatás nagyon erős. Kanca szavunk ekkor kezd terjedni. Tulajdonképpen a szláv kony, konyica szóra vezethető vissza. Érdekesség, hogy később a paripa név is terjedni kezd, melynek eredeti jelentése herélt csődör. Nem azért foglalkozom ezekkel a nevekkel, mintha Magyarországon a konyhaművészetben szerepet játszana a lóhús. 102 átnézett szakácskönyvben sajnos összesen csak egy receptet találtam, mely alapanyagként lóhúst tüntet fel. Inkább a régi szakácskönyvekben található nevek késztetnek erre. Mint említettem, a paripa herélt csődört jelentett. Ebből keletkezett átvitellel a paripa - tik szó, mely kappant jelent. A XIX—XX. század fordulóján Göcsejben még használták. A kappan kedves étele volt régen a magyaroknak, népdal is őrzi ennek emlékét. 24