Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

Fazekasné Scharle Ilona: A magyar vendéglátóipar szaknyelvének történetéből

tése és nagyarányú fogyasztása azóta figyelhető meg, mert a török hódítói ezt a húst nem fogyasztották, a sertéseket nem hajtották el. így lett ma közkedvelt hússá a sertéshús. A XVII. század első felétől visszamenően a sertés szó csak jelzős kifejezésekben szerepelt, mint sertés marha, sertés disznó. Később csak a sertés (sörtés) jelző maradt meg, és a jelzett szó: marha, disznó kimondására nincs is szükség. Iratok emlékei is ezt bizonyítják, pl. egy 1620-ban kelt irat sertésmarha, egy 1533-as pedig sertés disznó kifejezést használ. Még régebben a sertélyes marhák formában ismert. A sertésnél sokkal általánosabb a köznyelvben és a tájnyelvben a szintén török eredetű disznó, mely a régiségben gyisznó, gyisznau alakban szerepelt. A sertés, a disznó régi ismeretére és kedvelt fogyasztására utal az is, hogy a XI—XIV. században gyakran előfordul a Disznód személynév. Ugyanebben az időben más állatnevek is személynévvé lettek, pl. : Tyúkod, Nyulad, Sügér, Ön, Süllő, Csuka, Süldő. Süldő néven egy szakácsot emlegetnek a régi iratok. Bizonyára remek húsételei miatt kapta ezt a megtisztelő nevet. E személynevekből sok falu neve alakult ki, pl. Tyúkod, aki pedig innen származott, később Tyukodi néven lett ismert, mint a Rákóczi korabeli dal híres alakja, Tyukodi pajtás. A vándorlás korában a török eredetű állatnevek ismertek voltak a pásztorkodó nomád magyarok között, ezért alakulhatott ki néhány török eredetű személynév, melynek nyomai a IX—X. századra vezethetők vissza: pl. Tege, Teke, mely kost jelentett. A Jutás név Ínyenc jelentéssel szintén török eredetű, sokáig viselte néhány magyar úr a honfoglalás táján ezt a nevet. Talán kicsit elkalandoztam a szorosan vett szakácsművészettől, annak nyelvi történetétől, de úgy gondolom, hogy nem felesleges, ha ismerjük a mai családnevek eredeti jelentését. A vándorlás korában török eredetű halnevek is bekerültek nyelvünkbe pl. süllő, tok. A süllő neve a csuvas nyelvben syla, sylla-pola (hal). A csuvas nyelvben syl a fog jelentésű szóból származik, tehát ugyanazt jelenti a syla név, mint magyarul a fogas. A tok halnév hasonló formáját a tatároknál találjuk meg: togu, togó alakban. Magyarországon Győrben a tokot tetemes toknak is nevezték, régi feljegyzések szólnak erről. Azért kapta ezt a nevet, mert a tetemes szó a régi magyar nyelvben nemcsak annyit jelentett, hogy igen nagy, hanem azt is, hogy csontos, mert a tetem szó eredeti jelentése csont volt. Pl. a szár-tetem a lábszár csontot jelentett, az elefánttetem pedig elefánt csontot. Még ma is létezik egy főnév a népnyelvben: tetemtoldófű, csontbajok, csonttörések ellen javasolják. A sertés és hal mellett őseink szerették a baromfi húsát is. A török úton megismert tyúk neve is török eredetű. Belőle keletkezett a tik, tikfi név. A pipe, csibe, csirke név pedig az állatok hangjának utánzásából ered. Kakas szavunk később alakult ki. Sokáig nem jelentett ivari megkülönböztetést, a XIX. század végén azonban már a Czuczor-Fogarasi szótár kakascsirkét és j ércecsirkét említ. A gyöngytyúk is kedvelt volt, neve két török szóból tevődik össze. A gyöngy is török eredetű. Mikszáth élvezettel ír a gyöngytyúkról: „Frakádi. . . tepsijén vígan sistereg az egyik gyöngytyúk ... a másikat épp most tisztogatta, bontogatta." Leírása csalogatóbb sok hivalkodó reklámnál. Ha pedig véletlenül találkozunk egy pipogya em20